ŐSTULOK MOBILLAL

A pásztormúzeum előtt állok némán, mozdulatlan, szinte gyökeret ver a lá­­bam. Lelkem most kezd ocsúdni a forróság miatti mély mámorból, hisz végre fel lehet szállni a szafaribuszra. Elindul a járgány, rajtam kívül mindenki külföldi. Némi büszkeség dagasztja a mellem, széjjelnézek a puszta hosszában és széltében. Esküszöm, van ebben a zötykölődésben valami afrikás. Már gyermekkoromban is szívesebben olvastam afrikai vadásznaplókat, mint pöttyös könyveket. Fér­fi­ideálom az a vadász lett, aki csizmája talpát elegánsan a lelőtt tulok nyakára helyezte. De félre a nosztalgiával, most jelen időben és élesben fognak történni a dolgok. Hajrá, fogyjon az út! Nem, nem ígérték a touristirodán, hogy vadászni is fogunk, csupán annyit, hogy belegázolunk a Hor­to­bágy szívébe. Felszisszentem a mondattól, mert nem ugrott be egyből, hogy metafora, pedig harminc éve a költői eszközöket tanítom.

A Hortobágy folyó partján haladunk. To­­vább­ra is tetszik nekem ez a folyó. Mert természetes. A maga ízlése és gusztusa szerint éli az életét, nem hódol be semmilyen újkori divatnak. Egykor a Vörös-mocsárból indult útjára, és vizét az Ágo­ta-pusztánál a Nagy-Sárrét mocsárvilága nyelte el. Ponty, keszeg, kárász, balin, amur, csu­ka, süllő, harcsa, sügér, angolna, törpeharcsa, kő­süllő, domolykó és naphal terem benne. Ó, mi­csoda haldorádó! Hát ettől van ilyen háborítatlan önbizalma és tartása. Horgász ismerősöm mesélte, hogy kétszer volt infarktusa a Hortobágy folyó partján egy kapitális harcsa miatt, amelyet aztán mégsem ő fogott ki. Ennek ellenére sem állt át vé­konyabb zsinórra. Persze hogy nem. Igazi pusztai ember, cserzett bőrű, kérges kezű, ke­mény nézésű és konok. Ráadásul horgász.

De most vissza a buszra. Félúton is járhatunk már, amikor egy ligetes helyen böhöm nagy állat tűnik fel. Hát ez meg micsoda?, kérdezem az idegenvezetőnktől. Mert őt is adták a busszal együtt. Kedves, szimpatikus, helyi ifjú hölgy. Rekonstrukciós őstulok, feleli mosolyogva. No, nekem ez a rekonstrukciós szó megakad a torkomon. Úgy hangzik, mintha számítógéppel szerkesztett állatról lenne szó. De aj-aj! Nagyon is igazinak tűnik, ahogy elindul felénk. Persze helyzeti előnyünk van: mi gépen ülünk, így ne­künk térkép a táj, ő a port rúgja. Szóval ezt a tulkot több állat „egyvelegéből”, géntartományából tenyésztették. Van benne például a skót-felföldi „highland cow-ból” is. Skóciában egyszer részt vettem egy mezőgazdasági kiállításon, és rögtön kiütéssel győzött nálam ez a bizonyos tejeskávészínű hippitehén.

Jön, jön felénk az egytonnás viadorbika. Én meg közben jegyzetelek. Épp a bika paraméte­reit írom, és azt, hogy az őstulok 1600 körül kihalt, amikor fékez a járgányunk. Egy mobiltelefont vett észre a fűben a sofőr. Persze hogy megáll. Most már mi is halljuk, a mobil egyfolytában csöng. Fel kéne venni. Igen ám, de ho­­gyan? Egyetlen legény sincs talpon a vidéken, aki most oda merne lépdelni a technika csodájához. Hacsak nem… Igen, igen, az egytonnás őstulok elindul a mobil felé. Jaj, istenem, mi lesz ebből? Ez fel fogja borítani a buszt, és egyenként számonkéri majd rajtunk, amiért az élőhelyének nyugalmát megzavartuk. Fel fogja öklelni, mibe telik az neki, látom a járásán és a nézésén. Sőt még azt is kinézem belőle, hogy a szarvával kiszúrja a kerekeket. Lehet is azt tudni, milyen géneket pancsoltak össze az előállításakor? Mi van, ha intelligensebb és kreatívabb lett, mint az ember? Mondom a sofőrnek, hagyja a mobilt a fenébe, adjon gázt, és meneküljünk, amíg nem késő. Csak tán nem fél, csókolom?, kérdezi. És nevet. A bika orrából kénköves gőzt látok gomolyogni, ennek már a fele se tréfa. Jobb fé-félni, mint me-megijedni, dadogom. Lehet, szerencsésebb lett volna mégis pöttyös könyveket olvasnom? – fut át rajtam. A bika már ott van kőhajításnyira. Megtorpan. Lábával a földet kapálja. Megszagolja a telefont. Dühében fúj, prüszköl, majd viszolyogva tovacammog. Ha lenne keze, lekicsinylően legyintene: ecce homo!

Szerencsére nem őt hívták, mondom félhangosan. A sofőr gázt ad, és repülünk tovább a megkaparintott mobillal a puszta szívének kellős közepére.

Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Nemzetben jelent meg. A megjelenés időpontja: 2016. 10. 01.