Bele lehet sűríteni pár száz oldalba a magyar Szaharát, a mátrai hegyeket vagy éppen a hortobágyi puszta 400 éves történetét? Halász Margit már több regényével is bizonyította, hogy a válasz: igen. A szerző felkeresi a százéves fát, barackot szed a napszámosokkal, meglátogatja a szénégetőket, a madárkórházat, és mindig megtalálja őt az az élmény, amely az éppen készülő művéhez kell.

 

Regényeidben bepillantást adsz egy-egy magyar tájegység világába, annak jellegzetességeibe, természeti jelenségeibe, babonáiba, mondáiba, hagyományaiba. Miért kap ilyen hangsúlyos szerepet a történeteidben a táj?

Bolondulok a természetért, nem ismerek szebbet a teremtett világunknál. Már kislányként is mindig a szabadban tettem-vettem. Tízéves koromig tanyán éltem, és nagyjából hároméves korom óta van kertem. Eleinte egy-két tulipánnal, nárcisszal bíbelődtem, most azonban már nagyban játszom, málnát termesztek. A tanyán kerültem bensőséges viszonyba a növényekkel. A mai napig izgalommal tölt el, amikor a levelek közül egyszer csak előbújik egy bimbó. Ez számomra felfoghatatlan csoda, és szerintem erről a csodáról mindenképpen érdemes írni. A város egy mesterséges élőhely – bár szeretem és magam is Budapesten lakom – íróként mégis inkább a természetben élő ember izgat, az egyes tájegységek sajátos lelkületének kifürkészésénél alig ismerek lényegesebb írói feladatot.

 

 

 

Így volt ez a Szeged környéki Homokháton is. Mintha a Szaharába cseppentem volna. Lenyűgözött a táj drámai szépsége a homokfútta dombokkal, őslápossal és füzekkel. Úgy éreztem, a szavak segítségével meg kell örökítenem az állatokat, növényeket és embereket így együtt, ebben a nagy szerves összhangban. A Gyöngyhomok című regényemben a homok misztikáját, teremtő erejét szerettem volna megragadni. De már a Gyöngyhomok előtt elhatároztam, hogy készítek egy regénysorozatot, amelynek mindegyik könyve Magyarország egy adott, illusztris tájegységén játszódik. Az első az Éneklő folyó volt, amely a Tisza regénye lett, és nyert az Irodalmi Jelen regénypályázatán. Majd következett a Gyöngyhomok, a magyar Szahara után pedig a hegyek felé vettem az irányt, fel a Mátrába, ahol megismertem egy ottani sajátos szakmát: a szénégetést, és rátaláltam Vidróczki alakjára, aki egy kódexben ad életvezetési tanácsokat a főhősömnek. Így lett a regény címe: Vidróczki-kódex.

A negyedik, tájakhoz kapcsolódó regényem, A vörös nyelvű párduc tavaly jelent meg a Kortárs Kiadó gondozásában. Ez a Hortobágyon és a Hajdúságban játszódik. Mindig is izgatott a puszta, legalább 25 év telt el úgy, hogy csak átutaztam rajta, de sosem adódott lehetőségem megállni, megcsodálni. Ezért is döntöttem úgy: most nem suhanok át a rajta, megállok, belegázolok a pusztába, majd a csárdában vacsorázva nézem, hogyan jön meg a Hortobágyra az este. Egész egyszerűen meg szerettem volna fejteni a puszta titkát, de ez Zuglóból elég körülményes és nehézkes lett volna. Minden évszakban ellátogattam hát a Hortobágyra, amely egy élő, komplex szervezet, és ezt csak az érti meg, aki ott tölt heteket. Égette a vállam a forró nap, éreztem a sóvirágok napraforgó illatát, megpillanthattam magam a paták mélyén csillogó vízben, szinte vacogtam a porhót kotró januári szélben. Aztán már „csak” le kellett írnom mindezeket.

 

Egy ilyen utazást komoly munka lehet megszervezni, hiszen szeretnél történeteket gyűjteni a helyiek között, szakmákat megismerni, elvegyülni a lakosok életében. Hogyan fogsz hozzá?

Kijelölöm a koordinátákat, és sokszor már a tervezés során jön egy véletlen, amely nekem kedvez. Természetesen, amikor kilépek a komfortzónámból, és megérkezem a terepre, jön az a bizonyos első sokk. Minden bizonytalan még: nem tudom, hogyan fogok kapcsolatba kerülni a helyiekkel, pontosan hol is lesz szállásom. Aludtam már a falu skanzenében, kultúrházban, vagy épp egy idős házaspár tisztaszobájában. A Homokháton például egy helyes házaspárnál szálltam meg. Leültem az ágyra és minden annyira idegen volt, hogy hirtelen azt mondtam magamban: mi a fenét keresek én itt, az esti busszal megyek haza! De ez a szorongás általában hamar elmúlik, mert a szeretetteljes kommunikáció mindig legyőzi a stresszt.

A háziaknak általában elmondom, hogy miért is vagyok ott, de sosem verem nagy dobra, mert ilyenkor mindig megtalálnak azok a fazonok, akik ötven éve arra várnak, hogy majd valaki megírja a történetüket. De úgy, ahogyan ők szeretnék. Ezek az elbeszélések többnyire egyáltalán nem passzolnak a készülő regényemhez. Az én történeteimet mindig a véletlen sodorja felém, és az elbeszélő általában nem is sejti, hogy egy regény negyvenkettedik oldalát mondja épp tollba. Volt, hogy elmentem a napszámosokkal sárgabarackot szedni, és a mellém kerülő fiatalasszony a déli pihenő alatt mesélni kezdett, én pedig éreztem: ez az a sztori, amire szükségem van. A Gyöngyhomok című regényemnél például szerettem volna írni egy mitikus fáról, amely mindent túlél, és nem lehet kivágni. Éppen ebédeltünk egy tanyán, amikor az egyik asztaltársam elkezdett mesélni egy százéves fáról, ami az anyósa kertjében áll, és amit nem lehet kivágni. Én persze rögtön lecsaptam rá, tessék, hogy-hogy nem lehet kivágni? Látni szeretném azt a fát most azonnal! Elmentem: és döbbenten láttam, hogy ott áll az a barackfa, amit elképzeltem. Elképesztő volt! De megesett az is, hogy egy fűrészessel szerettem volna beszélni, kérdezgetni az extrém favágási eseteiről, amikor a szállásom előtt lefékezett egy Trabant, és kilépett egy karizmatikus figura, akiről kiderült, hogy fűrészes. Két legyet ütöttem egy csapásra: megvoltak az extra fűrészes sztorik, és meglett a keresett karakter is. A történetek mindig várnak rám, csak el kell mennem értük.

 

 

 

Ezek szerint a karaktereidet is a valóságból, személyes élményekből építed fel?

Igen, a főbb szereplőimet mindig valós emberek ihletik. Elementáris erővel hatnak rám bizonyos karakterek. Sokszor napokig nem tudok szabadulni az emléküktől, visszajátszódnak bennem a mozdulataik, arcvonásaik, tipikus szófordulataik, aztán olykor évek telnek el, és amikor egy regény kapcsán épp szükségem van rájuk, akkor felidéződnek újra. Sokukat épp a fővárosi tömegközlekedés során pillantottam meg. Egy alkalommal a trolin láttam egy fiatal férfit, akinek olyannyira megragadott a személyisége, hogy később, amikor a Vidróczki-kódexen dolgoztam, róla mintáztam a főszereplőt: Matyit.

A vörös nyelvű párduc szereplőinek jó részét Budapesten „néztem ki magamnak”. Például a vándorszínész páros a 70-es trolin tűnt fel. Előttem ültek. Annyira különös volt a kisugárzásuk, a fiú nyakigláb, Góliát alkatú, a lány egészen kicsi, és ahogy együtt léteztek, nahát, az aztán tényleg lenyűgözött. Már akkor bevillant a nevük: Berci és Viola. Amikor leszálltak a troliról, nem tudtam nem leszállni, és bandukoltam utánuk egy jó darabon. Aztán „elengedtem” őket, mert tudtam, velem maradnak már örökre.

 

A vörös nyelvű párduc a Hajdúságban játszódik, és 400 évet ölel át. Az egész pusztát, az ott élő emberek életét, múltját, érzéseit, hiedelmeit sűrít magába a regényed. Miért döntöttél ilyen hosszú időszak bemutatása mellett?

Az a cél lebegett a szemem előtt, hogy ne csak a tájat, hanem a táj történetét is megmutassam. Nem történelmi regénynek szántam – ez egy széppróza, történeti betétekkel. Bocskai sem mint történelmi személy érdekelt, hanem mint férfi és férj. Arra kerestem a választ, hogyan lehet párkapcsolatot fenntartani egy olyan életmóddal, melyet a fejedelem élt, élhetett. Elárulom a választ: sehogyan. Adta magát a hosszú időintervallum a kegytárgy miatt is: a vörös nyelvű párduc egy kis szobor, amely kegytárgyként vándorol emberek és századok között, és viszi előre a történetet. Mindig éppen azoknak az életébe pillanthatunk bele, akik birtokolják. Különösen érdekelt, hogy a puszta életében 4-500 éven belül hogyan változtak az emberi viszonyok, így kapott fejezetet az I. és a II. világháború is, az utolsó fejezet pedig napjaink Hortobágya. Én úgy látom, hogy az alapvető emberi kapcsolódások, szenvedélyek, manipulációk, párbajok változatlanok, a díszletek, jelmezek változnak csupán.

A harmadik motiváció, amely vezérelt, hogy itt vagyunk a 21. században, a tudomány és technika az égbe repít minket, mégis varázslatos, ezoterikus kapaszkodók után kutatunk. Lekopogjuk a kimondott szavakat, és teljes emeletet betöltő ezoterikus művek várnak minket a boltokban. Hallottam egy elgondolkodtató történet egy magas beosztású, sokat kereső férfiról, amolyan földi élet-halál uráról. Nos, ez az öltönyös férfiú szerelmi bánattól űzötten, elautózott több száz kilométerre egy jósnőhöz, hogy ugyan már, mondja meg neki a jövőjét. Erről is szerettem volna írni! Bemutatni azt, hogy mennyire szeretné az ember kifürkészni a jövőjét, tűzön-vízen át tudni, mi lesz holnap. Mert akkor azt ő majd előre távirányítóval irányíthatja. Holott nyilvánvaló, hogy az élet nagy kérdései nem a mi kezünkben vannak, a titkok az Úréi. Még egy porcelán párduckáról is képesek vagyunk elhinni, hogy bevédhet bennünket. Nos, éppen ezért A vörös nyelvű párducot én egy istenkereső regénynek is szántam.

 

 

 

Mi fogja össze a 400 év történelmét, szereplőit?

A kihagyásos történetfolyamnak két fő szervezőereje van. Az egyik a kegytárgy, amely emberről emberre vándorol, a másik vezérvonal az állatok jelenléte. Minden fejezetcím egy-egy állatnév. Ez az állat, ha úgy tetszik, egy témahálót alkot, melyen kívül nem lép, nem léphet az adott fejezet. A ballada szaggatott szerkesztésmódjával dolgoztam, ezért nagyon figyeltem arra, hogy ne legyenek barokk mondatok, melyeket én egyébként nagyon szeretek. Lecsupaszítottam a nyelvet. A puszta világa nem tűr meg semmiféle cirádákat sem leírásban, sem a párbeszédekben. Ezért is törekedtem tömör, „hígítatlan”, lényegre törő párbeszédek szerkesztésére.

 

Viszont így hiányzik belőle az a humor, melyet a korábbi regényeidnél megszoktunk.

Szerettem volna megfelelni a puszta lelkületének. A szöveg kivetette magából a jópofizást. Én meg nem tehettem mást, engedtem neki. Ő győzött kiütéssel.

 

Hasonlóan gyűjtöd az anyagot a most készülő könyvedhez is?

Egy ifjúsági regényen dolgozom, amely a Hortobágyi Madárkórházban játszódik. Állatszereplők lesznek benne, akik emberi módon szeretnek, ármánykodnak. Egy zárt közösséget szeretnék bemutatni, ahol mindenki valamilyen módon sérült. Arra is törekszem, hogy az ifjúság számára „fogyasztható” nyelvet teremtsek. Olyan humorminőséget keresek, amely izgalmassá teheti számukra a könyvet annyira, hogy az olvasást válasszák a vég nélküli csetelés helyett. Természetesen itt is gyűjtöttem anyagot. Hiszen honnan is tudhatnám, hogy milyen egy madárműtő, és hogyan lépdel egy fájós lábú, szárnyaszegett daru. Amikor ott jártam, éppen madártábor volt iskolások számára. Sok hasznos élménnyel tértem haza.

 

 

 

Amikor elmész gyűjteni, már kész fejezetrészeket, leírásokat vetsz papírra, vagy még csak vázlatokat?

Születnek a helyszínen mondatfoszlányok, hasonlatok, részletek, de ezek csak jegyzetek. Még nincs meg a ritmus, a szöveg teste és szövete. Csak gondolatok vannak, melyekkel később otthon kitapétázom a szobám falát. Van abban valami intimitás és szertartásosság, ahogy belépek ebbe a térbe, becsukom magam mögött az ajtót, nézem a jegyzeteket a falon, és járkálok közöttük, majd leülök és elkezdek írni.

 

Milyen ritmusban, mikor írsz?

Tanárként dolgozom, és a tanítás időbeosztása ragyogó, hiszen van egy egybefüggő nyári szünet, amely nagyon intenzív időszak számomra, és csak a regényírásra koncentrálhatok. A vörös nyelvű párducot például éppen negyven nap alatt írtam nyáron. Bezártam magam a lakásba, elcsendesedtem, és elkezdtem dolgozni. Ilyenkor még az evésre is sajnálom az időt. Emlékszem, a konyhában voltam épp, falatoztam valamit, ránéztem az órára, és észrevettem, hogy már két és fél perce eszem, és azt mondtam magamnak: ez nagyon sok, ezt nem vehetem el az írástól! Szóval ebben a nagyon intenzív írásos időszakban mindenre sajnálom az időt, ami nem viszi előre a munkát.

 

Ezek szerint mindig egyhuzamban, nyáron írod meg a regényeidet?

Igen. Talán lesz olyan időszak az életemben, amikor már megtehetném, hogy naponta pár órát írok, majd végzem a többi tevékenységemet, de íróként így szocializálódtam. Mint egy prés: az idő szorításában tudom kipréselni magamból a mustot. Ilyenkor benne élek a regényben. A reggeleket futással kezdem. Mindig azt mondom magamnak, amikor úgy érzem, már nem bírom tovább, és megállnék: hát, hogy akarsz így regényt írni, ha még addig a fáig sem tudsz elfutni?

A legnehezebb mindig az első mondat, az első oldal megírása, de ha az eleje megszületik, és élő, eleven, hiteles a szöveg, akkor nagyjából a felétől írja magát. Ilyenkor megnyugszom, és jön a kezdeti szorongás utáni első felsóhajtás. Bár nem tudom, milyen lesz, de már él. A gyerek megszületett. Nem tudom, milyen hangja lesz, hogy viselkedik majd az iskolában. Persze ilyenkor is vannak meg- és elakadások. De nem totojázhatok sokat, mert közeledik az ősz, amikor becsöngetnek, és a regénynek addig készen kell lennie. Az intenzív írói időszakban tizenhat órát is képes vagyok dolgozni naponta.

 

 

 

Nem sajnálod, hogy a nyárra eltemetkezel a lakásodba az írás miatt?

A nyár végén mindig marad pár hetem, amikor elmegyek nyaralni, töltekezni a családdal. A regényírás az ember testét, lelkét, szellemét, még az álmait is követeli! Elvesz, kizsigerel, és utána töltekezned kell, mert úgy érzed, legalább tíz kilóval lettél kevesebb. Olyan ez, mint amikor a Tom és Jerryben átmegy valakin az úthenger, kétdimenziós szőnyeggé válik, és jól kiporolják. Én is azt érzem, mintha kivasaltak volna. De az erőt fentről kapjuk.

 

Az ihletet honnan meríted?

Minden könyvem úgy indul, hogy érkezik egy nagyon erős vizuális élmény, benyomás, amely minden nap eszembe jut, nem hagy nyugodni, folyton előjön. A tájakon játszódó regényeimnél például izgatott, hogy a Mátra, Homokhát természetrajza meglesz majd egy szépirodalmi könyvben. És az megmarad. De természetesen csak annyit ábrázolok a természetből, amennyi a cselekményt és az írói célt szolgálja. Önmagáért nem kezdek bele természetrajzi leírásokba. Sok részlet, amit gyűjtök, be sem kerül a szövegbe, hiszen a regény egy élő szervezet, amibe nem lehet csak úgy belegyömöszölni dolgokat. A végén úgyis kidobja.

 

Nem hiányzik az írás évközben, amikor tanítasz?

Nagyon szeretek mással is foglalkozni, mint az írás, nem vagyok grafomán. Természetesen novellák, tárcák beleférnek az időbe év közben is. Különösen nagy örömömet lelem abban, ha iparos munkákat figyelhetek meg közelről. De már említettem: a málnatermesztés megszállottja vagyok, most épp a „málnabirodalmam” kiterjesztésével foglalatoskodom. És végül, de nem utolsó sorban: a tanításnál szebb és fontosabb polgári foglalkozást nem tudok elképzelni. Ezért is jött pár éve az ötlet, hogyan tudnám a két szakmámat mixelni. Így indítottam el a Zöld Tea Íróműhelyemet, mely irodalom iránt érdeklődő emberek hobbiköre. Hogy mit csinálunk ott? Olvasunk, írunk, beszélgetünk a műveinkről, teázunk, az irodalom által közelebb jutunk egymáshoz és magunkhoz, és reményeim szerint lélekben is növekszünk. Idén Szentendrén a La Mocca Kávéházban műhelyezünk. Szentendre csodálatos, ott pár lépést tenni a macskaköveken már önmagában is felemelő.

 

 

 

Vágytál arra gyerekként, hogy író legyél?

Már egészen pici koromban azt éreztem, hogy valamiért más vagyok, mint a többiek. Közösségi kislány voltam, mégis mindig csináltam vagy mondtam olyat, amiért a többiek kinevettek, vagy értetlenkedtek. Szenvedélyes szemlélődő voltam. Szerettem a függöny mögül leskelődni, és megőrültem a fiókokért. Vajon mit rejtenek? Mi van abban, amibe nem lehet belátni és nem átlátszó? Az első elementáris élményem – amit az írói attitűddel kötök össze – nyáron történt, amikor egy tónál játszottunk. Ott pancsolt vagy tizenöt gyerek párokban és kis csoportokban, míg én mindenkihez odamentem, és csak bámultam őket. Hívtak, hogy álljak be, játsszam velük, de én minden kérésre nemet mondtam. Arra jöttem rá, hogy nem fogok beszállni sehova sem, mert, ha beállok egy csapatba, akkor a többit nem láthatom. Ha viszont járkálok a tó körül, akkor mindenki lehetek egyszerre, és minden játékban részes lehetek. Csakhogy ez feldühítette egyik kamasz unokatestvéremet. Megfogott, és beledobott a nádasba. Majdnem megfulladtam, tele lett az orrom mocsárszaggal, mindenki rajtam nevetett. Írónak lenni nem mindig elegáns…

 

 

Wéber Anikó