Nagyon kíváncsi vagyok a debreceni fesztiválra.

Az érdeklődőket egy csokonais parafrázis levélrészlettel hívom szeretettel: 

Arábus estvék

 

Úti levelek Csokonai Vitéz Mihály stílusában

 

 

Első levél

 

Kedves Barátném!

A hatalmas szerelemnek megemésztő tüze íme kiindíttatott Debrecenből s elrepíttetett egészen Egyiptomig. Szomorkodni láttatik az ég, ahogyan felnézek reája. Öszveszedem magam, és elindulok kairói szállásom felé. Azért írom, hogy öszveszedem, mert annakutána, hogy leszállottam a gépről, és az ekvipázsomat magamhoz vettem, kiléptem a hűtött ájerből. Kiléptem, és megcsapott Afrika emésztő melege. Fullasztó köhögés tört rám, ollykor-ollykor a reményem is elveszett. Ekkoron néztem fel az égre, hogy ezt a pillanatot majd bevéssem elmémbe. Az ájer szürke, ködös, poros. Oh, bárcsak jönne egy gyenge ligeti zephir, de nem jön. Sok bajom van nekem szomorú szerelmesnek, hidd el. Mégis olybá tűnik nékem, mintha egy adventi csodavárás lengené át egész belsőmet. Csoda, hisz megmondta a lélekorvosom, hogy a kezdeti nehézségek után egészség dógában innepelhetek. Afrika, Afrika, Afrika, olyan ez a szó, mint egy pirosbarna, hajdúsági kislyány, aki csalogatja az férfiembert és aztán jól megrontja.

A kvártélyom egy arábus családnál vagyon: apa, anya, két ded. Kis szobácskám ablakábul hallgatom a zümmögő müezzint. A kertben jázminos lugas, kedvem volna írni egy anakreóni negyedfeles jambust. De fáradt vagyok, szeretőm száját látom, amint kecsegtet és nevet felém. Drága Barátném, ijjeszt a felismerés: vajon sikerül-e elfelednem őt, vagy ő az én fátumom és héjjában jöttem ide édes kínokat andalítani. Testes, ingadozó járású beduin kószál a kertben, feddő szavakat hallatt, de csak úgy, mint aki tudja, hogy úgysem lesz következménye fenyegetőzésének. Mellette egy szutykos és hájas, zsírfoltos köpenyű arábus asszony. Nem szól egy szót sem. Őket figyelem. Ezen kívül semmi interessz nincs.

Képzeletem fékezhetetlensége okán folyton szeretőmre gondolok. Eszeveszetten vágyom ölébe hajtani a fejem, hogy simogasson, elfütyürésszen nekem egy hortobágyi szerelemdalt. Rázz meg édes barátném, rázz meg, hogy ne gondoljak rá többé. Hát héjjában szaladtam ijjen messzire? Hát héjjéban repültem át a Mediterránius-tengert? Oh, egek, rettegek. Jobb lenne nekem ott a sáros Debrecenben. Mert érzem, erőm elhágy, megholni vágyom a honvágytól és a szerelem gerjedelmétől. Oh, Debrecen! Oh, rózsám. Édes mostoháim.

Misztikuskodnak a vendéglátóim. Végre kihámozom a mondandójukból: vacsoráljak egyedül, ők csak naplemente után ehetnek, mert Allah innepe van. Én aki a háztartásvezetési kötöttségeket is sehogy sem bírtam egykönnyen, most cikornyásan tudtukra adom, hogy megvárom őket. Addig elboldogulok fehér réklis, képzeletcsaló Múzsámmal. Verseket mondok fennhangon, latin, német, görög, francia, angol, héber, perzsa nyelven. Az arábus nyelv is kedvemre való, reménylem, az utazásom végére öszveszedek belőle egy dalra valót.

Eszünk. Eddegélünk. A földön ülünk egy szép perzsa szőnyegen. Első fogás egy zőld leves, külömbféle tésztaságokkal benne. Utána egy cúkoros kalács jön, melyről protestáns asszonyanyám étke jut eszembe. A végén datolyalét tesznek elém. Hát én bort vártam, melynek tüze van. Oh, micsoda barbarizmus, nem Noé atyánk szent italával zárni az estét. De uralom magam, és egy kedves negédj mondattal megköszönöm az erántam való szívjóságukat és vendégszeretetüket. Az estve további részét egy öles ventilátor alatt töltöm. A falapátjai nyiszorognak, mintha lidérc költözött volna beléjök. Továbbra is pusztító a hévség. Óhajtom az álmot, de sehogyan sem jön a szememre. Azon elmélkedém, hogy vajon van-e a világon ojjan ember, aki most azt érezi, amit én.

Arra riadok fertályálmomból, hogy óriási chaos uralkodik a kertben. Rémülten ugrom fel a nyoszolyáról. Mellyem hasogat, szívem majd kiugrik a helyéből. Belső látományok látásával küzdöttem egész eddig életemben, de ez mind közül különbvaló. Barátném, pendelyes fiúgyermekeket látok éjnek évadján egy labdát rugdoskodni. Ők csapják ezt a rémisztő zajt. Dühömben majdnem elkáromkodom magam amúgy cívisesen-debreceniesen. Aztán a rousseau-i türelemre és empátiára vagyok kéntelen gondolni. Az értelem télleg bölccsé tesz engemet, nem fakadok ki, és nem is emésztem magam tovább. Még mindig jobb itt Kairóban, mint a hortobágyi poros kis falucskák valamelyikében anyagot gyűjteni a következő regényemhez.

 

 

 

 

Második levél

 

Kedves Barátném!

Ma reggel hév kedvem vagyon. Kis pacsirtaféle danol a veres hibiszkuszok között. Hol, merre vagy, kicsi madárka? Nem felel. De nincs idő a keresgélésre, mert indulunk a Nílushoz. Ah, szent folyam, mely végigfolyik a sivatagon. Méltóztass megnyílni, és elmesélni nekem a piramisok titkát. Szerelmem erántad akkor vette kezdetét, amikor a kollégiumban megismertelek. Neved az ókori Egyiptomban Hápi volt. Nállunk faluhelyen így híjják a kiskácsákat. Bocsáss meg, hogy elragadtatom magam. De ha már a barmoknál tartok, sóhajtva jegyzem meg: egy nílusi repülőkutya, azaz egy Rousettus aegyptiacus látásáért mit nem adnék. Még az is általfutott elmémen, hogy hazaviszek egyet, és majd azzal ijesztgetem a félénk kritikusokat és kiadó-igazgatókat. De ne félj, ez csak egy barbár eszme setét árnya volt, ami orvul rám terült. Tudod, én az élő természetnél jobban semmit sem tisztelek és becsüllök. Hiszen mi más tehetne egy írót bölcsebbé, mint a natura.

Már a Nílus sem a régi. Úgy értem, nem olyan, mint háromezer évvel ezelőtt volt. Most zajos uszályokon dorbézoló urak és hölgyek vernyákoló hangja. Darabosságot okoz ez fülemnek, mint egy félresikeredett jambus. Én itt Egyiptomban könyvek dolgában szűköt látok, na de majd Nagy Sándor városában e témában újólag szóllok. Általmenni a Nílus hídján egy vámospércsi fűvész lányának ijjesztően lelkesítő érzés. Ez nem a Vámos-ér korhadt fahídja, de nem ám. Vendéglátóim úton-útfélen ismerősökbe botlanak, és olly tisztelettel és gonddal mutatnak be, mintha én lennék Goethe. Egy europai író, mondják, én meg restellkedve bámulódom, szintugyanakkor írói hiúságom kielégítést nyer.

Giza. Ez a hely két fertályórányira fekszik Kairótól.

A piramisok között lágy zephir lengedez, hosszú hajammal játszik. Egy tevés ember jön felém, szemében édes remény: tán árendába veszem a barmát. Nemet intek a fejemmel, aztán közlöm vele érzeményemet latinul, németül, görögül, franciául. De nem érti, egyre csak nyelvel velem. Leginkább a francia kiejtésemtől lesz ideges. Kérdezem a kísérőimet, mit mond. Oh, semmi különöset, csak éppen megátkoz, felelik. Drága Barátném, eddig csak szeretőm átkozott kódusa vóltam, de mostantól a sivatagi lidércek is sarkomban lesznek.

Ez a három nagy piramis Fortuna kegye nélkül nem állhatna itt Áfrikában. Úgy építették őket, hogy belsejükbe folyosókat fundáltak. Olly accuratus mind a három, hogy beléremegek a látásokba. Ezer kérdés merül fel bennem a' mint sétálgatok a kövek között: kerék, szállítóeszköz, tsiga nélkül, hogyan lehetett több miljó kőtömböt szállítani? Hány férffi és hány szintugyanannyi barom munkája kellett ehhez? Egy átallyába honnan tudták, hogy a homok alatt olyan gránitrét van, melly elbírja a fundamentum sullyát. Minő oskolázottság kellett ehhez. Debretzenben kétség között fogadják majd, a fantáziám játszi bájolgásának veszik, ha elmesélem.

A gizai nagy szfinx hetvenhárom méter hosszú, húsz méter magas és nem bővölködik orr dolgában. De még így is delicat, illusztris jelenség. Rémítő dolog szembenézni vele. Én mégis megtselekedem. Tudod, barátném, a természet egy olyan játékszín, amellyben szüntelen változnak a dolgok. Ez a szfinx meg évezredek óta változatlanul áll és bámulódik ránk, emberekre. Érződik az arczán, hogy minden titkok tudója. Ijjeszt engem, mert a fátumomat hozza elibém. Eleddig bele sem gondoltam ebbe, azolta, hogy belenéztem a kőszemébe, dicstelen lett számomra a valóság.

Szerecsen kalmárok metaforikusan parányi tevéket és kaskákba tett piramisocskákat forszíroznak vételre. Nem tartom illendőnek, hogy ne vegyek egyet. Amikor nyúlok érette, szeretőmre gondolok. Aztán megkeményítem lelkem, nem sijjedek le, hisz megizentem neki jambusokban, hogy Isten véle. Így osztán drága jó kálvinista anyámnak veszem. A kis tevécskén czirádás takaró. Olyan kellem süt le rolla, hogy szinte megkötöz. Kissé negédj a mütyür barom, de szigorú Édes Anyám praktikus szívét reményeim szerint megédesíti majd.

Estve tsillopodni látszik a hővség. Mellyem szorítása enged. Egy zőld ligetbe vezetnek Múzsáim. A Nílus alant bágyadozva foly. Jobban érzem itt magam, mintha a Parnasszuson lennék. Itt nem rágnak a búk, jó itt a magánosságban múlatni. Nektáros ájer vegyül jázminos illattal. Szinte el is feledem árvaságomat és orczámnak feltűnően keserédes voltát. Egy uszályon vonzó küllemű bajuszos férfi tesz-vesz. Félmeztelenre vetkezik. Óh, egek! Veszem a pennám, és írom:

„Levetkezett kedvesem,

Már feredni készűl:

Jer Múzsám! Majd meglesem,

Milyen kalap nélkűl.”

Írd meg Barátném, mit szólsz e négy sorhoz. Én Rousseau vélekedését osztom. Félénk természetem megőrizték a becsületes erkölcsöt. Képzeletben sok szeretőm volt, hiszen ezt te is tudod. Ábrándos szellemem jóllehet egy kissé több vakmerőséggel könnyen a legállatiasabb kéjenckedésbe taszíthatott volna. De Fortuna kegyelmébe fogadott.

Isten véled.

 

 

Harmadik levél

 

Drága Barátném!

A mai napon muziumba megyek. A Kairói Nemzeti Muziomba. A kertben egy szökőkút, oldalán egy-egy szfinx. Megveszem a bilétet és belépek. Halotti csend fogad. Az áer hűs, kétség kívül itt mindent hűtenek. Sok-sok tsetsebetsével telirakott termen megyek keresztül. Feltűnik a töméntelen sok skarabeus. Ezt Bagamérban ganajtúrónak mondják. Az ókori Egyiptomban szentként tisztelték, aranyba foglalták. Egy köpenyes pórnak tűnő arabs fotografálásra rendel maga mellé. Nem hallgathatom el, hogy soha olyan zavarban és kínos helyzetben nem érzém magam, mint most. Minden szem rám szegeződik, selyembe csavart asszonyok sandítanak arcfüggönyök keskeny réséből. Én, cikornyátlan kálomista járatlan vagyok az effajta dolgokban. Monomániás vagyok, engem bánt a hűhó.

Végtire egyedül maradok. Azzal játszadozom, hogy apró, csacska történeteket faragok minden egyes mütyürhöz. Tudod, barátném, én olyan vagyok, mint a tavaszi természet, mely mikor borongós is, játszik és teremt. De nini! Itt egy auslage alatt aranyujjak tűnnek elébem. Micsoda tálentom kellett e kevély fösvénységhez. Megtudom, az istenek és istennők húzták az ujjokra, abbeli igyekezetükben, nehogy naturálisan érintsék a pórnépet delicat kezükkel. Óh, emberiség! Bóldog az, aki nem ismeri a kincset és a vagyont. Mert 'iszen minden fődi halandó egyenlőnek születik, nemdenem? Talám nincs igazam? Megmondta már Rousseau is, hogy nem az a szabadság, hogy azt teheted, amit akarsz, hanem hogy nem kell megtenned, amit nem akarsz.

Tutankhamon kamrájában vagyok. Arany pofalemeze megvallom, lidérces látomással tölt el. A fiatalon elhúnyt isten kocsihajtó versenyen múlott ki, legalábbis ezt látom fantáziámban magam előtt. Annakutána, hogy elholt, rögvest aranyba öntötték. Énnekem, a Bihar vármegyében születettnek, kissé soknak tűnik ez az arany. Én a homokhoz és a tokaszalonnához vagyok szokva. Szintugyanakkor poéta lelkem hódol az esztétikum istenének is, ó, mily fitos ez az arcz. Hány meg hány esztendő futott el úgy általlyában, és semmit sem kopott a fénye. Ó, Múzsám, gyakorlatias sóhajtásaimat enyésszed el örökre. Édesebb e nemes arczél látványa mindenféle Tokaji aszúbornál. Nyugodj, szelídíthetetlen istenfiú, nyugodj békében. Aranyba burkolt originál tekinteted nem feledem soha.

Kedves barátném, mégis azt kell mondanom, hogy nem cserélnék az istenekkel. Tudom, hogy tsalárd a szív, de a kínok balzsamozásául ott van nekünk a poétika. A szerelemtül sírdogálni és haldogálni édesebb egy sáros bihari faluban, mint aranykalitkában amrózián és sörbeten daltalanul tengődni a hideg márványtermekben. Megaszik a hamvas gyümölcs is egy idő után, drága barátném.

Szarkofágok, szarkofágok, szarkofágok. Aranyból, ezüstből, bronzból. Nézem őket, s felhevülnek rabbá esett érzéseim. Ó, szerelem, adj erőt szívemnek. Lehelleted az én fátumom. Öszverázod szívemet, mint göröngyös úton haladó szekér a jámbor utazót. De ni, ni! Egy czirádás aranytrón. Milly hódolásra való kéz csinálmánya ez. Kétség kívül nem látni ilyet Europában. Bővségben van rajta bámulni való. Legkiváltképp a hátán előábrázolódó dombormű. A fáraó és felesége. Verselők! Ez a látvány meggyújtaná lángotokat. Ez a látvány felébresztené az alvó Múzsátokat. Ó, Remény! Micsoda egy békaegérhartzot vívunk mi a szerelemmel, édes Fortuna. Nem találtatott még ki rája semmillyen technikus terminus.

Az estvét céltalan kóborlással töltöm. Betérek egy csárdába. A falon flamingók és kobrák festett képei. A kobrák fején a nap. Pökhendi uraságok vízipipáznak, béülök közéjük. Felindulva néznek rám, az asszonynép hírét itt öregbíteni nem fogom. Kitámolygok az utcára, és misztikus érzés fog el: nem akarok többet írni. Visszavonulok, s egész életemet a botanikának és a kézi kötésnek szentelem. Ó, egek, miket beszélek én itt. Tán eltikkadtam a nap hevétől? Hagynám, hogy a hortobágyi szél belefújja a talentumomat a megáradt Tiszába? Milly istentelen képzelmény ez itt az istenek földjén? Kedves barátném, íme kiöntöm elődbe szívem, s felfogadom itt a Nílus partján, hogy nem fogok szeretni másszor. Engem férfiember rabbilincsbe már nem hány. Látod, még Parnassz magaslatait is elijjesztem magamtól nagy búslakodásomban.

A szálláshelyem felé veszem az irányt. Arabs férffiak százával guggolnak és bámészan bámulnak felém. A piramisokra gondolok, hogy eltereljem szívem ijjedelmét. Rémítő dolog volt felnézni rájok. Az aljukon lévő ajtón ha bár gunyorodva is, de be kellett volna mennem. Vajon mit rejt a belső? Nem tudom már meg soha, mert a külső orcza ollykor hijjába danolja a szépet és tündérit, a belső arc fekete fátumtól sohajtozik.