Finnország számomra az a hely, ahol valami csoda folytán mindig jól érzem magam. 

Az itt olvasható szöveg nem a most készülő fényépaláírások, hanem a Kalandozó klasszikusok című kötetemből való. Később majd a fényképes szövegek is jönnek. 

Nagy fehér észak

 

Úti levelek Finnországból Mikes Kelemen stílusában

 

Első levél

 

Hát utazom megint, édes öcsém, a messzi északra a régi rokonokhoz. Joggal kérdezheti kegyelmed, mért pont oda, kételen kell mennem, vagy magamtól, megbolondult tán az elmém, vagy fagyni vágyom? Nos, az egyik a', hogy particularis dolgaim valának ott, másik a', hogy Fortuna meglátogatott. Ezzel causa finita.

A tél Pestbudán is igen kemény, penderítik a havat jobbra-balra, egész compánia ügyködik azon, hogy mielébb elindulhassunk. Utastársaim különféle nációkból valósiak, de jönnek velem bujdosó magyarok is. Mellém egy testes magyar férfiember ül. Kellett volna látnia az arcomat kedves öcsémnek, amikor a behemót nagy magyar elfoglalta a helyét. Hát nem egy bel ami volt, az biztos. De mit érdekel engem, milyen az ábrázatja! Reménylem, nem teszi nehézzé az utazásom ceremoniáját. Mert micsoda szép állapot ez: reggeli Pestbudán, ebéd Helsinkiben. Hála legyen a Nagy Égi Fejedelmünknek ezért. Mi jó az égben repülni a nehézkes földön járás után! Már hoznak is egy-egy fincsa teát, másnak fekete levest, egy-két angol szó után jön a hosszú magyar hallgatás. Mégis, nem kínos ez a csend, feltölti a lelket. Bár úgy maradott volna sokáig a testes úr éberen, de elaludott, és ceremonikus horkolásba kezdett. Ha meg nem horkolt, hát köhögött. Azon elmélkedém elhúzódozva tölle, ha rajtam múlana, mit ohajtanék inkább, a horkolását vagy a köhögését. Hejában gondolkodám hosszú perceken által, mire végtire majdnem kitisztult az elmém, és megjöve a szó a számban, de a hánkódás megint elbódította a főm. Mikor megébredtem az éktelen köhögésre, akkor végre kimondám, inkább horkoljon, mintsem köhögjön. Magamot védém, hisz a levegőben is megbetegedhet az ember, nemcsak a földön.

Édes öcsém, tudja kegyelmed, egy óráig való lelki gyötrődés és bú sokkal nehezebb egy napi kapálásnál. Amint ezt általláttam, vettem az apróbb bagázsiámat és általültem egy másik helyre. Ottan aztán egy szerelmetes fiatalember sirámait hallgatám, lehetetlen volt a szívnek rajta meg nem esnie vala. Távol legyen töllem a szerelmi tanácsadás, hisz akkor personalis adnám magamnak a jobbnál-jobb ideákat, de hát ha megkövetelik az embertől, mit is tehet. Javallottam neki, hogy semmit se tegyen herdeburdi módra, csillapítsa meg a lelkét. Mert akármilyen bőségben és jó állapotban legyen is a test, de ha az elme nem vidám és nem csendes, a test is ahhoz alkalmaztatja magát. A derék finn fiatalember lelki egyepegyéje némileg csillapult a szívtelen magyar leán iránt.

Hát édes öcsém, nem volt unodalmas ez a két áerban töltött óra, de ne szomorkodjunk azon, ha a dolgok úgy nem folynak, ahogy nékünk tetszenének, mert az, aki a jövendőt igazgatja, azt is tudja, hogy mint kell folynia azoknok. Most leszállunk, irtóztatóan szép így felülről a finn tél. Bárcsak itt ülne kegyelmed mellettem, de hejában, talám majd egyszer.

 

 

Második levél

 

 

Elég a' hozzá, édes öcsém, hogy elfoglaltam a kvártélyomat. A pansio főmuftija egy külön fészket kerített nekem, pitvarral, hálóval, de ez nemigen volt kedvemre vasalt. Távul legyen töllem a rossz kommunikáció, de tudtára ohajtottam adni, hogy ez igen messzi esik a páternosztertól, s nekem gyermekkori lelki nyavalyám a bezártságtól való félelem. Úgyhogy kirendelt nekem egy fertállyal szűkösebb, de jólesőbb szobácskát. Mihent lepakoltam, andalogni ohajtottam. Helsinkiben cirka egy méteres a hó, szűk labirint utzácskákon járnak az emberek, a végeken penig háromméternyi magas hóhegyek tornyosulnak. Kételen voltam magomra venni temérdeksok ruhát, hogy ne fázzam a nagy hidegben. Ahogy andalgám, arra gondolám, még itt elrabol vala engem a nagy fehér hókirály, mi leszesz akkor édes öcsémmel? Távul legyen töllem a kegyelmed ijesztgetése is, de gyakorta van az embernél, hogy elméjét incognitoban meglepik a félelmek. A' talám tudva nincsen édes öcsém számára, hogy még Szent Péter is megijedt, mikor a vízben sipadoztak a lábai, hát mi bűnösök hogyne félnénk? Be is csuktam hát mentem a szememet, és egy floraillatot éreztem, a jégvirágok isteni illatát. S tudja, hol lepett meg ez illat? Éppen Aleksis Kivi szobra előtt.

A finn dráma atyja ül mogorván, behemót silencioban peshedve, mint a füstölt hús a nyárson a Nemzeti Színház előtt, s enyhén rosszalló fizimiskával szemléli a tér forgalmát. Lehetetlen, hogy ne szóljak arról, hogy e nagy író matériája a nép volt, s a finn naturát olyan kokány módon ábrázolá, humorral lecsurgatva fennről, hogy sok-sok náció főjét elbódította. A hét testvérben különösképpen, ha alkalma van édes öcsémnek, vegye az okuláréját és olvassa el. Aleksis Kivi ifijún, harmincnyolc éves korában holt el, elborult elmével. Korai halálában, azt mondják, szerepet játszott a meg nem értés, és a sok supánkodó kritikus, hogy ezt vagy amazt mért úgy írta, ahogy. Látja, kegyelmed, mien utókövetkezményei lehetnek annak, ha valakit a kritikusok pócra tesznek.

Na, de, na, de mielőtt még elvakarodtam volna a térről, megnéztem, mi megy a Nemzetiben. Hát ott nem mást hirdettek a papiruszok, mint Dosztojevszkij Félkegyelműjét. Igen jólesne látnom! De sajnos hejában, nem láthatom. A diárium szerint nem játsszák csak egy hét múlva. Hol leszem én már akkoron?

Némelyeket a Nagy Égi Fejedelmünk felmagasztal, némelyeket megaláz, engem meg ma háromszor is fenékre ültetett a havon. De hálát kell néki adni, mert ahogy ott ülék, kezembe fúj a szél egy papiruszt. El se is hinné, édes öcsém, mi volt rajta. A mikulás, a joulupukki maga.

De nem ceremoniás realitásában, hanem egy filmen.

Jalmari Helander és compániája csinálta, a címe Rare Exports. Aztat igen jól teszi édes öcsém, hogy idegen nyelveket tanul, úgyhogy le tudja fordítani magátul a címét. Elég a', hogy egy tudóscsoport elindul Lappföldre, hogy a végire járjon a mikulás-afférnak. Kiderül, hogy a mikulás is tesz csúnya dolgokat, de csakis incognitoban.

Hát ilyen az ember, édes öcsém, még ha mikulás is, velejéig bűnös. O tempora, o mores! Ha édes öcsém nem szeretne, akkor most ízibe meg se is állanék Lappföldig, a gonosz mikulásig.

 

 

Harmadik levél

 

A' való, nehéz Pestbuda nélkül ellenni. De ma templomokot látogattam, s hála légyen a Nagy Égi Fejedelmünknek, elmúlott mélabúm s honra való vágyam. Helsinkiben vala egy Sziklatemplomnak titulált építmény. Külsőre mint egy földönkívüli ottfelejtett járgánya, s való igaz, földönkívüli lelke lakik benne a kicsi fiával egyetemben. A fiúcska ott vagyon a főhelyen, de nem metallumban és bíborban, hanem vadzabbal bélelt fabőcsőben. Oldalvást páfrányok erdeje, mintha az ősi eredők buja gizgaza nyílogatna itt a nagy fehér északon. Nincsen ám itten elzárva a kis Krisztus, oda lehet menni hozzá, és a tekintettel megcirokálni édes kis pofalemezkéit. A templom olyan csodálatos volt, hogy vettem a pennámat, és legott particularis jegyzetelgetésbe kezdettem. Ha leírom mind, amit láttam és érzettem, azt mondhatja édes öcsém, mért terhelem annyi írással, ha le nem írom, azt mondja, rest vagyok. Elég a' hozzá, hogy mintha a föld gyomrában lettem volna mélyen, nagyon mélyen. Orjás kőtömbök alul, fennebb morzsolódottak szép, szabályos, törvényes rendben, ahogy a Nagy Égi Fejedelmünk szereti. Még fennebb ablakok, mint gyeométrikus okulárék néznek a kék égre, de most nincs azúr ég. Hó fed mindent, meg-megcsuszamlik egy-egy hónyaláb, a benti meleg teszi? Nem, dehogy, édes öcsém, a kupolába van beépítve a fűtőhóbelevanc, mely egyben melegíti az áert, s ugyanakkor leolvasztja a havat. A fejem felett szép sárga metallumból fonott kupola, én elébb fának hittem. Remélem, nem nevet ki ezért, édes öcsém, és nem húzza el gunyorosan a szája szélit, ahogy szokta, amikor tévedésbe esem. Ezen a gigantikus rézkosáron minden milliméteren érződik az emberi kézimunka, mely miráculumot képes tenni a matériával. Mint aki hazaérkezett, oly nyugodalomban töltém ott időmet, szüvemnek minden zsebje, ránca, fiókja tele volt a Nagy Égi Fejedelmünkhöz való szeretetemmel, de egyszerre csak azt érzém, hogy olyan vagyok, mint egy darab jég. Vettem a bundámot, menni készültem, s ekkor felhangzott egy ismerős református dallam. Eleinte Tamás voltam, de aztán elhittem. Képzelje, édes öcsém, kedvenc énekünk volt, a Hadd menjek, Istenem, mindig feléd című. Igen jólestenek nekem e dallamok, s dúdolászva andalogtam cseppet sem supánkodva a hideg idő miatt.

Ó, édes öcsém, ha látná, milyen szépen világolnak az Uszpenszkij-katedrális aranyhagyma kupolái! Beléptem az ajtón, s legott történt valami. No nem a szentekkel esém kommunikációba. Talám majd egyszer részletesen is leírom, de most engedtessék, hogy csak diáriumszerűen szóljak: Én beléptem, ő rámnézett, hát igen, édes öcsém, megigéződtem. A külsőre semmi specifikus férfiemberrel váltottunk egy-két pillantást incognitoban. Ó, emberi faj! Hát te még a templomban sem bírod elcsendesíteni percepcióidat. Na, elég a' hozzá, hogy együtt szemléltük a „Vigasztaljatok meg engem nagy bánatomban” című ikont, aztán elméláztunk azon, hogy a templom faszerkezetét 1868-tól 1960-ig kokány egyepegyével rágta a szú. Fel kellett hát újítani.

Reménylem, kedves öcsém megérti, hogy poémát írni szottyant kedvem, mivel eljött a búcsúzás pillanata, és én azokot a szemeköt nehezen felejtém. Íme a versike:

 

A tégla feljárót belepte a hó,

Szüvem hánkódása csuda bódító,

Nem supánkodom szép szemednek miá,

Minden hejában, e'visz a Silja Line.

 

 

 

Negyedik levél

 

Ki ne vágyna egy orjás tengeri kagylóban bélest enni a kedvesével? Vagy mondjuk töltött káposztát? Ó, talám tudva nincsen édes öcsémnél, hogy ki fia-borja az a Mumin? Lehetetlen, hogy ne szóljak ebben a levelemben Tamperéről, ahol a Mumin Múzeumot látogattam. De előtte még el kell mondanom, micsoda szép térségeken megyen az ember Helsinkitől fogva egész Tamperéig, hogy a szeme bé nem telhetik. Apró, füstölgő, bordóveres faházikók ceremonikus rendben. Egy erdei lak ablakában melegpiros fények, benn bizonyára málét majszolgatnak, künn ordítanak a farkasok. Igen, málét, édes öcsém, itt Finnországban fő az egészség. Aztat penig leggyakortább mi magunk rontjuk el. Mert miért látunk a finn emberek között annyi egészséges öreg embereket? Ennek igen könnyű okát adni. A táplálkozás, édes öcsém, a táplálkozás. Igaz is a', hogy az ember a fogával ás magának vermet. Kvártélyt és tractát kaptam egy régi kedves barátomnál, valamint a lelki békesség tractája is felszolgáltatott énnékem.

Tampere városa felől azt mondhatom, szerencsés, aki itten lakhat. Harmonia, béke, nyugalom derék állapotja lengi be az utzákat. Elég a', hogy itt van egy nagy, hóval fedett ház, abban van temérdek szoba, és a temérdek szobából öt szobányit tesz ki a Mumin Múzeum. Nem volt olcsú a belépő, kicsit bánkódtam miatta, aztán a Nagy Égi Fejedelmünk leszólt hozzám, ugyan már!, balga!, amit gyűjtöttél kié lészen?

Abban sem hazudok, édes öcsém, ha azt mondom, hogy Tove Jansson egy nagy varázsló, Tuulikki Pietila meg a segéde, aki asszisztál neki a temérdek irtóztatóan érdekes lélek materiális előhúzkodásában. Jansson történeteinek több grádicsa vagyon, egy, ami mesébe illik, a másik a szív magánya, a harmadik a filosophia, és én itt most meg is állanék.

Azt kérdezed, édes öcsém, hogy hány nyelvre fordították. Épp annyira, mint ameddig Krisztus urunk földi élete moderálódott, 33. Azt mondják, ott pihen minden valamirevaló finn almárium tetején a Mumin-könyv, a legáhítottabb olvasnivaló Mika Waltari és a Kalevala után.

Mi a titka a Mumin-figuráknak, édes öcsém? Hát a mindannyiunk szüve legmélyén rejtekező behemót magány. Meg aztán a humánum, a humor, a tolerancia, a harmónia, ami általsüt minden kulturális klímán, s megmelengeti ezt a kaotikus világot.

Ide hallgassék kegyelmed! Pár példát a pennámra teszek.

Elsőbb: Egy kismókus a tilalom ellenére is kimégyen a házból, mert két szemével akarja látni a csodálatos jégasszonyt. Szemibe néz a nagy magos asszonynak, és feldobja a talpát. De legalább látott valami szépet, mielőtt meghalt, vigasztalják egymást a barátai.

Aztán: Ha valaki például megtalálja az elveszettnek hitt táskáját, jó dolog az egy ceremonia tartására. Jönnek a barátok, zenélnek, tüzet raknak és várják, hogy elmúljon a tél.

Legvégén: Jó a magánosság, jó a szürke biztonságos élet, de milyen jó kalandozni egy elhagyott barlang mélyén, jó melengetni hátunkat egy kályhánál, szép actus a dermesztő hidegben kilesni a csodalényeket, akik a hold felkeltekor faágakat hordanak a hegy tetejére, hogy tüzet rakjanak. Van valami universalis jó a Mumin-völgyben, édes öcsém. Itt minden jó, itt nincs jobb, és nincs legjobb. Micsoda szamár ez a világ, folyton a jobbat, a legjobbat kételen hajszolni, nem?

 

 

 

 

 

Ötödik levél

 

Édes öcsém, ma kifundáltam, hogy a végire járok az hírös-neves finn design universalis karrierjének? A Desing Múzeummal kezdettem, ahol fölvonultatták vala az ad actu látogatóknak a formákat és színeket. Hát, édes öcsém, végigvezetvén szívbéli és szembéli tekintetemet, commentálhatom, hogy teljes mértékben elnyerte a tetszésemet. Amikor az utolsó teremmel is végeztem, az az érzésem támadott, mily jó élni! A későtavaszi natura ezer zsongása érződött a teremben. A florák között megbúvó faunák: a kaporszárak között játszadozó teknősök, a mákgubók szivárványszín redőin megpihenő bogarak mind-mind azt prezentálták inaktív, hogy a Nagy Égi Fejedelmünk mily igen nagy és hatalmas, és a tervei-formái mily csodálatosak.

Képzelje, kegyelmed, egy árvácska installáció annyira megragadta a karakteremet, hogy arra gondoltam, készítek róla egy fotográfiát. De a cassánál lévő pakombartos úriember azt mondotta, nem, s ezzel causa finita. Cirka két órácskát töltém a színek és formák tündérkertjében, de mondhatom, százféle gondolatok és érzemények lepték el szüvemet és kobakomat. Fakultative még meglátogattam egy másik kiállítást. Itt penig amatőr kézi művek mustráját szemlélhettem. Ide a belépés gratis et franco volt. Úgy három fertály órát tölték a szemlélődéssel, de édes öcsém, én itt olyat láttam, amit még soha. Olyan jó correspondenciát tartani édes öcsémmel, mert a kettőnk közötti szívbéli áramolás természetes rendje nem regulázza érzelmeimet. Hon is tartottam? Ja, igen, Finnországban még a megszikkadt pattogatott kukoricát sem dobják a szemétbe, hanem kalárist fűznek belüle. Úgy, hogy fahéjdarabkákat és kockacukrokat tesznek közé, hogy illata is legyen a kalárisnak. Gondolta volna?! Milyen creative ez a nép! Itt ha véletlenül az ajtó elé fú a szél három inaktív gallyat, egy szép actussal szélcsengő lesz belölle, mely százféle hangon cseng a hideg éjtszakákon.

Szép dolog, édes öcsém, egyetlen perc alatt ura lenni másfél méter Marimekko-anyagnak! Vettem egy méter „mini-unikko-t”, és fél méter „pieni unikko-t”. Tudja, azt a színes piros virágosat! A Marimekko-studioban communikációba kerültem egy moderátorral. Kifejeztem nem múló tetszésemet fortunájuk iránt. Meghiheti kegyelmed, nem estenek néki rosszul a szavaim. De micsoda szamár az ember! A cassánál vettem észre, hogy szinte aranyárban mérik a marimekko méterét. A studióból egy másik tengerparti studióba andalogtam, a Pentikbe. Itt vásárlám egy minimál leértékelt rénszarvaskát, gondolván, jó lesz amulettnak. No, nem magamnok, édes öcsém, én nem hiszek holmi humán kézi művek varázslatában. Nekem az az opinióm, hogy bízzuk magunkat testestül-lelkestül a Nagy Égi Fejedelmünkre.

Édes öcsém, evett már ma? Mert ha nem, vágjon egy darabot a sódorból, és egyék hozzá párolt vereskáposztát, mert tudom, hogy azt legalább annyira szereti, mint engemet.

 

 

 

Hatodik levél

 

Azt mondják, édes öcsém, hogy a vendéget meg ne unják, keveset maradjon egy helyt. Originális gondolat. Ma még itt vagyok Tamperében, s hogy a vendéglátóim számára ne tegyem unodalmassá karakteremet, elandalogtam a Lenin Múzeumba. Igen, igen, édes öcsém, ne kapkodja azt a szép pakombartos arcát, ő is egy ember volt, nem?

Hát idefigyeljen kegyelmed, legelőször is, Lenin moderálta az októberi revoluciót. Kitetszik ebből, hogy nem volt holmi heckeficki legényke. Lenin két évig élt Finnországban, 1905-től 1907-ig continue, 1917 előtt penig két holnapig. Két szobányi matéria mutatja be életét és finn adventuráit. Tudta-e, édes öcsém, hogy Lenin arany amulettes ügyvédként végzette Szentpétervárott az egyetemet? Ott világolt az amulett az üveg alatt, a tulajdonkét szememmel láttam. Az esszéje, melynek titulusa, Mi követelhető tőlünk, hogy hasznosak legyünk a közösségnek és az államnak öt regulát tartalmaz. Ezek penig: becsület, munkaszeretet, a karakter kibontakoztatása, józan ész és tudás. Az az opinióm, hogy ezek positiv értékek, de valahogy a szívbeliséget hiányolom, valamint a Nagy Égi Fejedelmünk gráciája sem kévantatik meg sehon. Nélküle penig csak hánykódik a fő és a szív.

Egy almárium előtt megállottam, és elcsudálkozám egy fotográfián, melyen Lenin egy bizonyos K.P. Ivanov nevű munkásnak öltözötten áll. Kételen volt szegény álnéven nekivágni a nagy fehér északnak. Opinióm szerint ódalbordájával, Krupszkajával találhatták ki az egészet, mert egy másik fotográfián az említett asszony munkásasszonynak öltözötten követi urát a bujdosásba. Lenin egyszer Turku felé félúton észrevételezte, hogy a cár csatlósai követik, s legott aktív módon leugrott a sebes vonatról és tizenkét kilométert gyalogolt Turkuig.

Ezzel csak azt szerettem volna tudva tartani édes öcsémnek, hogy Lenin nem csupán elméjét pallérozta Szentpétervárott, de fizikuma sem volt fortunátlan. Még egy gondolat engedtessék meg Leninről, aztán ígérem, naturális témával folytatom, a rénszarvasokról írok. Távul legyen töllem az okoskodás, de kételen vagyok a pennám végire tűzni még egy lenini szentenciát. Mediaceasarként írja a lapjáról, az Iszkráról, hogy egy lap akkor jó, ha nemcsak közösségi agitátor, hanem egyben collektiv organiser is. Közösségszervező erő, szép idea, mondtam én édes öcsémnek az elején, hogy ne dobja a sutba a levelem.

Van egy érdekes állat itt Finnországban, igaz én csak múzeumban láttam, de akkor is! Erről az állatról én gyermekségemtől fogvást hallok beszélni. A fején, mint két jól leveledzett ág, nyúlik két oldalra két szarv, de az is bizonyos, hogy a természet azokot nékie hasznára adta. Némely állatokot a Nagy Égi Fejedelmünk jókedvében teremtett, másokot fáradtan, megint másokot humorral. Hát a rénszarvasra azt adta, hogy cipelje azt a nagy fejdíszt. Azt is olvastam egy africai mesében, hogy Fejedelmünk azokot az állatokot promotálta fejen levő kinövésekkel, melyek nem igazán tudnak gondolkodni. Ha ez igaz, akkor a rénszarvasnak igen kevés sütnivalója vagyon. De elég a', hogy én ez állatot igen kedvelem, éppen hogy a szarva miatt, mely énnekem a florát juttatja eszembe, mert az is ősszel elszáradván tavasszal új hajtásokat növeszt. És ez a ceremonikus cirkuláció meggyönyörködteti az inaktív lelket is, nemhogy az enyémet.

Isten minden jókkal áldja meg édes öcsémet, imádjuk Nagy Égi Fejedelmünk csudálatos teremtményeit el nem múló lelkesedéssel. Amen.

 

 

 

Hetedik levél

 

Hát, édes öcsém, ha ma nem fed be a hó, akkor soha.

De ne aggódjon, édes öcsém, a finnek biztos reciklálják majd a havat, s lesz belölle cifra köntös vagy bolhacsípés elleni szer, s innovatiojukkal a legfelső pócra kerülnek az universum piacán.

Szorgalmatos gondom van arra, hogy optimális ruhamennyiséggel csavarjam környül magamot. Rénszarvas tractára vagyok hivatalos. Én eleddig csak könyvekben, múzeumokban találkoztam e tetszetős lénnyel. Meghiheti kegyelmed, hogy eleinte viszolyogtam. Aztán arra jutottam, a Nagy Égi Fejedelmünk azért adta az állatokot, hogy tápláljuk velök magunkot. Derék íze volt a vadnak, nemkülönben prima volt a hangulat ebéd alatt. Annyira megjött az egyepegyém, hogy kétszer is szedtem volt. Sajtokot, gyümölcsököt ettünk utána, a végin penig egy fincsa teát kértem. Tudja, nem szenvedhetem a fekete levest.

Ó, el sem is hiszem, hogy holnap már elvakarodom Finnországból. De van még egy estém! S mivel a reménség igen szükséges az embernek, a nagy fehér templom, a lutheránus Tuomiokirkko felé andalogtam. Az én álmom, az én álmom, az én nagy álmom az volt, hogy az éccaka sötétjében vessek egy utolsó pillantást a Nagy Égi Fejedelmünk hajlékára. De halljon csudát, édes öcsém, amint közelgém, látám, hogy orjás nagy fények terjengenek a templomnak körül. Igen, igen, igen, ünnepi díszkivilágításban égett a templom. Még fel sem is ocsuldtam, amikor megcsúszván egy hóval födött jégdarabon, fenékre esém. De Fortuna a segítségemre sietett, felugrottam, aztán penig illa berek, nádak, erek, elillant mellőlem. Nagy üggyel-bajjal elővettem fotografáló masinámat, s teljesülni látszott reményem, hogy megörökítem az originális fényt. De a hidegtől vagy mitől, inaktív lett az elem. Nem supánkodom, édes öcsém, de gondolja csak meg, ott állott az a temérdek ember, lobbantak a fidibuszok, szólt a zene, s szívemnek minden zsebje megtelt örömmel. Univerzalis lelkesedés cirokált a téren, nihilnek semmi nyoma. Voltak ott bujdosó magyarok is, egynémelyek elmondásuk szerént tágas szállással. El nem múló gyönyörűségem meg volt elegyítve félsszel, mert attól is lehetett tartani, hogy mire visszaérek az új batériával, nem borul újra fénybe a templom. Futottam, loholtam a szálláshelyemre, aztán, uzsgyi, vissza a térre. A tér sarkánál másodízben is fenékre kényszerített a Nagy Égi Fejedelmünk. Ez már egy kicsit sajgósabb volt, mint az előző. De gyakran van a', hogy a szerencsétlenség szerencsére szolgál. Kipirult pofával álltam, vártam a jelenést. Azt mondják, csak kérni kell, és megadatik, s csak elhihetjük, ha olyan könyvben olvassuk, mint a Szentírás. A Nagy Égi Fejedelmünk moderált egy másik fényjátékot. Nem győztem kattogtatni a masinámat, aztán elállottam tőle, és csak bámulódtam és bámulódtam. A java még csak ekkor jött. A ceremonia végén feltapsoltunk az égre, s úgy éreztem, édes öcsém, hogy a szerencsén fekszem. Reménylem, sikerültek a fotográfiák, s alkalom is kínálkozik majd a megnézésükre. Bár kegyelmeddel előbb megkonferálnám a dolgot, és csak utána jöhetnének a fotográfiák.

Azt kérded, édes öcsém, hogy vágyom-e már haza? Hát persze, hiszen tudod, olyan az emberi karakter, hogy minél messzebb kerül attul, ami miatt supánkodik, annál nagyobb particularis érzeményekkel vágyódik oda vissza.

A' talám tudva nincsen édes öcsémnél, hogy én acceptálva csudálom az universum gyeométriáját és annak minden teremtményit, de mindennél hívebben szeretem édös hazámat.