Ötödik levél (részlet a Kalandozó klasszikusok c. kötetemből, Kortárs Kiadó, 2015)

Estefelé megúnva Adria azúr habjaiban való játszadozásaimat, útra keltem. Baska volt a célpontom. Ez a halászfalu egy zöldellő, termékeny völgyben található, melyet mindkét oldalról meredek sziklák határolnak. A sziklákról letekintve a tenger vize oly kék, hogy először rápillantva szinte elvakítja az embert. Otthon érzem itt magam, ősi tanyám itt e táj. Parnasszus dús ligetét is el tudom a közelben képzelni. Fújja a tengeri szél a hajam, s Itália kopogtat be a szívembe. Ferrara toppan elém, mögötte a lassan kígyódzó Pó, mellette a susogó nyárfák. Az egyik nyárfa törzséhez jó Galeottóm támaszkodik, s Guarinus tudományát boncolgatja okos fejében. De van neki más erénye is. Nagyszerű testi ereje túltesz Herkulesen. Különösen a birkózásban első, fürge karjai minden férfit a földre tepernek. Ó, hogy mennyit tanultam én tőle. Például azt, hogy nem kell okvetlenül újszerűnek lennem, csak akkor, ha az a bizonyos új, többet fejez ki, mint a régi. Aztán meg, hogy a dicséret soha ne vakítson el. Pedig az még a szenteket és a bölcseket is meg szokta igézni. Remélem, életét még sokáig nyújtják a párkák, kik szövik, egyre szövik életünk perceit.

De félre ne érts, drága férfiú, nekem Galeottó csak barátom, cimborám, zsarátnok szívű alkotótársam. Te pedig a szerelmem vagy, belsőm izzását csupáncsak te éleszted fel. Az estét vacsorával folytattam. Egy tengerparti étteremben mézlikőrt ittam. A többszöri kortytól arcomon az izzadtság csöppjei dúsan harmatoztak. Ugyanakkor fejemben bénító tompaság lett úrrá. Ó, ti szívtelen istenek, hát nem mondtátok, hogy vízzel keverjem e dalmáciai nektárt. Múzsák szent forrása lesz nekem eztán e likőr. És gyógyszer, mely lelkemet balzsamozza. De Fortunára, már hozzák is a haleledelt. Ahogy ajkam hozzáér Poszeidón atyánk finomhúsú csemegéjéhez, visszatér erőm. Finom olajat és citromot csöpögtetek a húsra, melléje párolt, zöld füveket eszem. Süllyed a fénylő nap, elmenekül lepihenni, mire végzem az evéssel. Mézédes bort rendelek még, ettől szinte repdes a lelkem. Feltámad a szél, s egy-két kóbor villám kilövell, de fennakad az ég közepén. És megint elém fújja a szél Dalmácia szent illatát, a levenduláét. Kámfor, linalil-acetát, borneol, geraniol, citronellol egyvelege alkotja ezt az özönvíz előtti illatot. El is indulok, hív az illat, csábít, gyere, gyere, nem bánod meg. Remélem, nem vet gáncsot lábamnak a sok-sok síkos macskakő. Bolyongok a keskeny utcácskákon, de levendulabokor sehol. Mi ez az ördögi játszadozás? Hát ezt érdemlem én? Én, aki Helikon vad bérceit mászom erőmet el nem hagyva, amióta Borbála emlőjéről elválasztottak. Ó, te okos, mondom magamnak, hát még azt sem tudod, hol tenyészik a levendula, és írói babérokra vágysz? Érzem, közel vagyok már a célhoz, s arra gondolok, hogy közkedvelt írásaim vajon miért botránkoztatják meg a jámborokat? Na, mindegy, szerintem épp ez növeli értéküket. De Fortunára mondom, itt áll előttem egy levendulafa. Hátravetem fejem, mint a tikkadt madarak, ha hűs forrásra lelnek, s elmerülve nézem a tetejét. Ó, Teremtőm, Szent Szűz és drága Osiris! E szépséget mivégre tettétek előmbe? Jámbor imák százát küldöm fel az égbe megköszönve e csodás égi jelenést. Nem állhatom meg, hogy ne írjak hozzá egy dicsőítő epigrammát.

Elhagyom Vénusz kedvenc illatozó helyét, mennem kell tovább. Fogy az út, kocsi visz kis hotel szobámba. Félúton egy forrásnál állunk meg. A hegy bendőjéből kicsorog a színtelen nektár, fehér kupába fogom fel és ajakamhoz emelem. A holnapi viszontlátásunkra gondolok, és arra, hogyan vihetném el neked, drága férfiú Dalmácia illatát. Visszafordítom kocsimat, egy üvegcsét szerzek és felmászom újra a levendulafámhoz. Az égre nézek. Ott a Sas, vagyis a sasmadarat formázó csillagkép. A monda szerint Zeusz egyszer megirigyelte egy ifjú szépségét és elraboltatta egy nagy sasmadárral. A Sas jutalomképpen került az égboltra.

Amikor legbódítóbb a levendulaillat, huss, ráfordítom az üvegre a tetejét. Indulok, de zörren az ág, rettenetes zúgás, recsegés veri fel a falucska nyugalmát. Megszakadozik a föld, és a roppant levendulafa tövestől kidől. Drága férfiú, az illat nálam, de a fa immár az enyészeté.