Hús

Szeretem a húst. Mert finom. Vannak ismerőseim, akik vegák lettek. Őszülő halántékkal bár, de vegák. Azt mondják, azóta megtisztultak. Kicserélődtek sejtszintig. Nyugodtabbak, könnyebbek, szebbek lettek a gondolataik és álmaik. Én ezt úgy fordítottam le magamban, hogy eztán nem a hétfejű sárkány kergeti őket rémálmaikban, hanem egy hétmérföldes óriáspatisszon. Csillogó szemmel hallgatom a beszámolóikat, és közben a csont nélküli rántott karajra gondolok. Egyik nagypapa korú ismerősöm mesélte, hogy a lánya és a veje vega lett. Azóta a családi ünnepeken kizárólag csak magvakat és növényi eredetű beazonosítatlan ételeket kínálnak fel a család nem vega tagjai számára. Ritkulnak az összejövetelek, a rokonság valós vagy fals indokkal egyre inkább távol marad. Ebből is látható, hogy a hús családi kenyértörések okozója is lehet.

Nagyon sok hollowoody híresség nem eszik húst. És mivel ők a modern világ olümposzi istenei, szokásuk divat. Egyszer az egyiptomi barátnőm véletlenül leöntötte magát kólával. A férje azt mondta, de kár, hogy nem celeb vagy, mert ha az lennél, akkor a nyári trend a kólás póló lenne. De félretéve a tréfát, újabban terjed a vaganizmus is. A magyarosan írva vegánok nem esznek semmilyen állati eredetű terméket, sem tojást, sem tejet, sem sajtot, sőt még mézet és élesztőt sem. Hát akkor mi a nyehézséges nyavalyát esznek?, kérdezné nagyanyám, ha élne. Nem viselnek bőrből, selyemből vagy gyapjúból készült ruhát. Jelmondatuk a Gondolkodom, tehát vegán vagyok. Ez mind rendben is van, csak ott nem kerek számomra ez az egész, hogy nyilván a vegánok is főleg metropoliszokban élnek. Ott meg a biokertek elég ritkák. Hacsak nem, Szemiramisz és Petőfi után szabadon, nyílnak a felhőkarcolók tetején a kerti zöldségek.

Évtizedek óta lesem a hentesek titkát. Mert hogy van titkuk, az hétszentség. Az is megfogalmazódott bennem: vajon miért nincs több női hentes? Ha nőgyógyász és traktoros lehet nő, miért nem fűlik a foga a női nemnek a hús trancsírozásához? Megjegyzem, apám azt szajkózta mindig: Ugyan már, mit tudhat egy férfi, amit egy nő ne tudna sokkal jobban és sokkal gyorsabban megcsinálni. De most, hogy visszagondolok a gyermekkoromra, apám elmélete azért mégiscsak sántít: nem emlékszem ugyanis disznóölő nőre egyre sem. Sőt mi több, apám biciklivel olyan messze tekert, amilyen messze csak bírt, hogy ne hallja a disznó visítását. Akkor jött haza, amikor már egybemozgott szegény malac. Na, kiöntöttétek a kisvakondot?, szólt oda szégyenében a férfiakhoz, adjatok egy kaparókést nekem is.

Volt egy hentesem, aki már azóta „véres” érdemei elismerése mellett korkedvezménnyel nyugdíjba vonult. Nos ez a hentes sok-sok kellemetlen percet és órát okozott nekem. Akkoriban még nem vásároltam ilyen giga mennyiségű húst, mint mostanság. Szóval csak negyven-ötven dekányit egyszerre. Csak annyit?, nézett rám a szemüvege mögül ez a bizonyos hentes. Mit tetszik ebből csinálni, kiskéremszépen? Ilyenkor dadogva kinyögtem valamit, hogy még nem tudom, és hozzátoldottam a rendelésemhez vagy húsz-harminc dekányit. A hentesemnek ettől egyből jobb kedve lett. Én meg szemlesütve néztem izmos alkarján a Szeretlek Ica és az Üss tetoválásokat, és elmerengtem azon: vajon minden házasság így végződik, vagy csak az övé? A nóta vége az lett, hogy a hűtőszekrényem fagyasztó részében ott sorakoztak a szingli csirkeszárnyak és combok, mellettük kis organikus ágyútöltelékekként a maroknyi húsgolyók. Havonta egyszer kiolvasztottam őket, és főztem belőlük egy pököltegyveleget. És milyen finom lett!

Bizonyos bioguruk már csak azért is ellenzik a húsfogyasztást, mert szerintük az állatok a leöletés pillanatában félnek, rettegnek, és ez a rettegés a húsukig hatol. A többit meg már ki lehet találni. Megesszük a szaftos vadassal a félelmet és a rettegést is. Sőt azt mondják, hogy a húsevés a ragadozóléthez kötött. Sok hús, sok agresszió. Magyarán a jó gulyásleves evése közben megfertőzzük magunkat agresszióval. Ajajaj! Zárójelben megjegyzem, Jézus szerint nem az fertőzi meg az embert, ami a szájon bemegy, hanem ami kijön. És mivel az agressziónkat nem tudjuk kellőképpen kiélni, dühösek, frusztráltak leszünk. A világot hibáztatjuk mindenért. Hm? Mindezt értem, érdekes teória. De hát mit lehet tenni? Azt nehezen tudom elképzelni, hogy a vágóhidakon az alkalmazottak majd angol bölcsődalokat énekelnek a vágómarhák fülébe. Azért írom, hogy angol, mert a magyar bölcsődalok meglehetősen véresek és horrorisztikusak. Tehát azokkal ott lennénk továbbra is, ahol a part szakad.

Azt hinné az ember, nem szükségeltetik a hússzabdaláshoz nagy tudás. Nyissz-nyessz, és kész! Meg különben Petőfi is leírta fehéren-feketén, hogy „csak húsvágáshoz” érteni nem nagy dolog. Háááát. Én ezt másképp gondolom. Történt, hogy a mostani hentesem nem dolgozott két hétig. Más szeletelte fel a „húsomat”. De abban nem volt semmi, de semmi köszönet. Nem is tudtam belőle azt főzni, amit szerettem volna. Ideges lettem és fölöttébb frusztrált. Amikor végre visszatért az említett hentes, és szóvá tettem neki az esetet, csak mosolygott. Tetszik tudni, drága, minden hús más és más, nincs két egyforma hús, mondta, és nevetett.