Bárányok

Húsvét előtt egy héttel nagyanyám megjelent nálunk talpig feketében. Megragadta a kezem, és azt mondta, készülj, fiam, jössz velem a templomba. De miért pont én?, kérdeztem, azaz kérdeztem volna, mert szigorúkék szeme nem tűrt tétovázást. Nincs kecmec, igyekezz, mondta, nehogy már a pap várjon. A dombon át mentünk az iskolához, pontosabban az alsósterembe, melyet hajnalban ő maga szigorított templommá. A tanári asztalra fehér abroszt terített, egy üvegvázában tulipánok és nárciszok virítottak. Az Emberi test részei című oktatórajzot letakarta egy kézi szövésű terítővel, melynek közepén nevének kezdőbetűi vöröslöttek. Nagy, száraz tenyeréből akkor szabadult izzadt, remegő kezem, amikor beléptünk a terembe.

A látvány valósággal elborzasztott. A padokban nyolc-tíz ugyancsak feketébe öltözött asszony ült, lehajtott fejjel, imára kulcsolt kézzel. Nekem úgy tűnt, hogy sírnak. Siratnak valakit. De hát kit? Az, hogy végérvényesen lőttek a délelőtti bújócskázásnak, egyszerre elhanyagolható, lényegtelen tényecskének tűnt számomra. Nagyanyám, mint egy katonatiszt, megállt az ajtóban, körbeszemlélte a terepet, a terepét, én pedig lassú léptekkel elindultam az egyik padhoz. Lakkcipőm hangosan kopogott az frissen olajozott padlón. Az asszonyok felkapták a fejüket, rosszallóan sandítottak rám, majd elsüllyedtem szégyenemben. Leültem egy padba, és bámultam a kinti világot, a kinti fényeket, és nagyot sóhajtottam. Az ablakpárkányon Bogumil, nagyanyám macskája süttette magát. Arra gondoltam, bolond macska, én a helyében mennék bóklászni, bújócskázni, egeret fogni.

Hűvös volt a teremben, pontosabban szólva majd megfagytam. A falon nyújtózkodó színes képeket néztem, a szorzótáblát, az ábécét és Magyarország domborzatát. Belépett a pap. Nagyanyám a katonatisztből egyetlen pillanat alatt sorkatonává fokozódott, és alázatosan leste a pap minden mozdulatát. Később ijesztően szomorúvá merevült az arca, az asszonyok pedig jól érzékelhetően felhangosították szipogásukat. Megijedtem. Egyre inkább úgy tűnt, egy temetés kellős közepébe cseppentem. Féltem, hogy előbb-utóbb behoznak valami hullát, és akkor jól kinézünk. Az igazat megvallva nem láttam még halottat addig soha. Az osztálytársaim mesélték, hogy ha valaki nagyon megcsudál egy halottat, éjszaka kísérteni fogja. Így van ez mióta világ a világ, mindenki tudja, csak én nem. Amikor részletesen is érdeklődtem tőlük a kísértés mikéntjéről, jól kinevettek, és csak annyit mondtak, hát például úgy, hogy a befőttes üvegből, a szilvaszemek közül kinéz rád.

De itt még nem tartottunk, a terembe még nem hoztak be semmiféle halottat. Mi lesz velem?, rémüldöztem, mibe keveredtem. Istenem, segíts, suttogtam, és imára kulcsoltam a kezem.

A pap belekezdett a beszédébe. Az asszonyok egy idő múlva zokogva ismételték, amit a pap mondott. Az egészből csak annyit értettem, hogy valami szegény fiút meg fognak ölni, vagy már meg is ölték? De ki lehet az a fiú?, morfondíroztam tovább, ám az asszonyok egyre hangosabb jajveszékelésétől nem tudtam gondolkodni. Kilestem az ablakon a macskára. Persze, hogy megijedt ő is. Felborzolt szőrrel, patkóvá merevedve fújt befelé, és leugrott a párkányról. Egyetlen menedékem maradt, a szorzótábla. Egyszer egy a zegy, kétszer e gyaz kettő, skandáltam kezemet tördelve. Amikor végeztem a szorzótáblával, a tízszer tízzel, kinyitottam a szemem. Száz, mondtam félhangosan magamnak, és szétnéztem a teremben. Hála Istennek, nem láttam semmiféle hullát, és a pap is szelídebb dolgokról kezdett mesélni. Egy bárányról, egy ártatlan bárányról. Megnyugodtam. Fellélegeztem. Ferire gondoltam, a néma juhászfiúra, aki minden nap a dombon legeltetett. Egy kisrádió volt a kezében, két narancssárga lapos elemmel a hátulján, melyek már több éve lemerültek. Vajon ott lesz-e a dombon Feri?, vajon ott lesznek-e a bárányok? Megint lecsuktam a szemem és vártam. Nagyanyám nagy hűvös tenyere rebbentett fel az ábrándozásból. Vége van, gyere, megyünk haza, mondta.

A dombon át trappoltunk. Néztem a gólyahírrel tarkított mezőt, melyből elő-előtünedeztek a bárányok. Bolondozva ugrabugráltak a virágok között, örültek a napnak, a fénynek, a hirtelenjött melegnek. Feri kissé gyűrött fehér ingben, rádióval a kezében bóklászott a bárányok között. Pörge kiskalapja mellé gólyahír volt tűzve. Amikor meglátott bennünket, intett a kezével, hogy menjünk oda. Egy kisbárány térdepelt a fűben, és lustán tépkedte az üdezölt gazt. Nagyanyámra néztem mosolyért kuncsorogva. De nagyanyám nem mosolygott, csak nézett, szigorúan nézett égkék szemével. Vadonatúj damasztruhája csillogott a tavaszi fényben, és amikor már majdnem hazaértünk, csak akkor vettem észre, hogy megpuhult a keze, és a tenyere is meleg lett, nagyon meleg.

(Megjelent a Szabad Földben 2012-ben)