Famadarak

Tízre vártuk, elmúlt tizenegy és nem volt sehol. Aztán, hogy pontosan mikor sodorta oda a szél, már nem emlékszem. Mert szeles volt a majális abban az évben, az árnyékoló sátrakat majd elvitte a fejünk fölül a szél. Mi, gyerekek megragadtuk a tartórudakat, és rázattuk magunkat versenyezve, hogy melyikőnk bírja legyőzni a szelet.

Olyan láthatatlanul bukkant fel és olvadt közénk, mint a tűző napon a málló, barna földbe az utolsó hófolt. Kedves volt, előzékeny, dicsérte a friss levegőt, a napot, az asszonyok szépségét, és a szelet, mely egészen idáig repítette. Nem fogadott el alkoholt, ez, mondjuk, kisebb riadalmat keltett a férfiak körében. Azt mondta, a jó munkához szív kell és ész, az alkohol az elsőt szorozza, de a másodikat kíméletlenül osztja. Hát ezért nem iszik. Fura egy szerzet, jegyezte meg nagyapám, olyan incifincis, mintha nem is férfiemberből lenne. Pedig férfi volt. Bizonyság erre nagynéném, aki még a halálos ágyán is emlegette, a micsoda szép embert, aki kezet csókolt neki.

A vándorfényképész, merthogy ez volt a becses foglalkozása, egybeterelt bennünket, mint egy különleges fehér puli a szürke bárányokat. Beállított mindenkit a képbe, a masinához futott, de ahelyett, hogy lekattintotta volna, valóságos dührohamban tört ki. Érzem, hogy hiányzik valaki, hányszor kérdezzem még magukat! Betegek, öregek, árvák?, faggatózott tovább, nem hagyhatok ki senkit, itt most emberségről van szó, értik? A néma csendben csak a szél zúgott, és még valami. Mintha száz meg száz deszkadarabkát csapdosott volna egymáshoz a szél. Megint beállított, megint futott, és megint nem kattintotta le. Ne játsszatok itt velem!, váltott tegeződésre, érzem titkoltok valamit. Hát tetszik tudni, köszörülte meg a torkát nagyanyám, titok nélkül nem tudok elképzelni embert. Ez belénk lát, dörmögte orvvadász nagybátyám, jobb lesz, ha lelépek innét.

Szima Miki nincs itt, szólt be valahonnan oldalról egy magas női hang. Na, nem megmondtam!, dobbantott dühében a focipálya gyepére a fényképész, én idejövök szívvel-lélekkel, ti meg át akartok verni. Ejnye-bejnye, mit szólsz ehhez, kisfecske?, nézett a focikapun csivitelő fecskére, mondd! Nagyanyám egy üveg bodzaszörpöt nyomott a kezében, házi, itt szedtem, ni, mondta, s a menyasszonyos bodzasorra mutatott.

Szima Miki a Bársony-erdőn túl lakott egy égre nyíló kis házikóban. A fél lábát levágta a vonat, a felesége elhagyta, valami falusi rokon járt ki hozzá hetente meg persze mi, a Liget lakói segítettünk neki. Miki szélmadarakat fabrikált ültében, volt ideje bőven kifaragni a legapróbb részleteket is. Rikító színűre festette őket, és ha fújt a szél az erdő felől, úgy éreztük, mintha oda telepítettek volna egy szövőgyárat. Fogjanak be gyorsan, érte megyek, adta ki a parancsot a fényképész. El is indultunk. Elöl ült a kocsis és ő, hátul meg mi, gyerekek. Tudjátok, szólt hátra egy döccenőnél, tudjátok, ha szeretet van bennetek, akkor semmi sem lehetetlen. Egy elhagyatott tanyához értünk, a kertben a sűrű gazszálak között sárga tulipánok nyíltak. A fényképész leugrott a szekérről, szedett egy csokorra valót. Én egész visszaúton azon gondolkodtam, hova tűnhetett Miki elől az a koszos lópokróc, amelynek élénk rózsaszín volt a széle, és a rózsaszínes részt, valami csoda folytán nem fogta a kosz. Mikire fényes fekete pantalló lett adva, az egyik szára a térde alá hajtva, és az ünneplő cipője is ki lett bokszolva. Mikor, hogyan és miként? Titok. A fényképész intézte, ő ment be hozzá a házba, mi kint vártuk. Az volt az álmom, hogy még egyszer felvegyem a pantallómat, nyeldekelte a könnyeit Miki a szekéren, nekem ma valóra vált egy álmom, köszönöm, uram.

A fényképezés végre megtörtént, mi, gyerekek, egy-egy sárga tulipánt kaptunk, már persze, akinek jutott. A famadarak úgy verdesték egymáshoz szárnyukat, mint még soha. Kattogtak, csattogtak, tapsoltak. Tán örültek valaminek? Vagy rádöbbentek arra, hogy soha, semmikor sem szállhatnak már fel az égbe? Nem tudni. Minthogy azt sem, hova lettek a csodálatosnak hitt fényképeink. Eltelt egy hónap, kettő, három, négy, hullottak a levelek, jöttek a fagyok, szóródott a dér, szállingózott a hó. Mikihez már alig mertünk látogatóba menni, mert nem tudtuk, mit is mondjunk neki. Egyre csak azt hajtogatta, ilyen rendes emberrel ő még nem találkozott soha, várjunk türelemmel, majdcsak megérkezik az a francos kép is. De a kép nem érkezett meg, hiába kapta meg a munkájáért a busás fizetést, pénzt, sonkát, szörpöt, famadarat.

Valahogy éreztem, szakadt ki Mikiből pár év múltán, valahogy éreztem, hogy nem lesz nekem már soha többé pantallós képem.