MÁRIÓ, A VARÁZSLÓ

Harmincnyolc fokot mutatott a hőmérő árnyékban, amikor Zserardó, a köpcös, göndörhajú olasz metálkrémszín Lancsiáján beúszott a faluba. A gyerekek a kocsma melletti nádasban pancsoltak, s amint felfedezték a Béka csárda elé kötött fémjószágot, tüstént megrohamozták. A szemüveges, őszülő idegen a kocsmában gyalázatos dolgot művelt: férfiember létére vizet rendelt. Egyenesen két pohárral, mesélte hüledezve a kocsmáros. Enyém, Zserardó, mutatott az egyik pohárra, Tiná, kacsintott a másikra. A kocsma közönségét libasorba terelte az elképzelt jó nő látványának vágya. Alkoholmámortól dülöngélve követték a teli pohár vízzel sasszézó Zserardót.

A nő az első ülésen ült. Ápolt, izmos testén megcsillant a délelőtti napsugár. Nagy unalmában a fejtámlát harapdálta, és lógó nyelvvel lihegett. Folyt a nyála és rá-rávicsorított az incselkedő gyerekekre. Vizsla létére bámulatosan ivott pohárból, egy-két cseppet lefetyelt csak gazdája kezére. Baszott jó bőrből varrták a dögödet, haver, veregette meg Zserardó vállát az egyik törzsvendég. Á, bászott ákvá, bólogatott elismerően Zserardó.

A kocsmából a polgármesterhez hajtott, onnan a főutca egyik üres telkére. Két nap elteltével dübörgő teherautók hozták az építőanyagot. A rakodók szórakozásból gúlába rakták a káprázatosan vörös tömböket. Egy hétig dagasztotta mellünket a büszkeség: elfelejtett falunk a világ közepe lesz, sőt, ha minden jól meg, még a világörökség része is lehetünk. A Békában mindenki a szemüveges fáraóról beszélt, egyesek határozottan állították, hogy volt benne valami rendkívüli. Sohasem pislogott, úgy nézett ránk, mint…mint…mint… Mint egy isten, vágta rá a kocsmáros. Naná, hogy isten, különben kannás bort ivott volna, szólalt meg egy borostás hang a nyerőgép mögül, nem akvát. Egy hét múlva visszajött Zserardó. A lerombolt piramissal szertefoszlottak álmaink, egy-kettőre felhúzták a cipőüzem falait. Ősszel kezdődött a munka negyven férfival és negyven nővel. Illúziónkból valóság, a fáraóból hülye olasz lett. Hála Zserardónak, rájöttem, hogy a hülyeség irigylésre méltó tulajdonság is lehet, vágyott, elérhetetlen különcség, amely csak az igazi nagymenők sajátja. Szerintem a mi falunk fele hülye szeretett volna lenni. És akkor még nem is mondtam sokat.

Zserardó nem sokat teketóriázott. Mint Indiában vagy Angliában, négy hónap alatt üzemet teremtett. Szeptemberben indította a munkát, s október végére már csak a munka megszállottjai maradhattak nála. Mehetsz haza, nem kell, mondta mosolyogva, ha elégedetlen volt valakivel. Ecpecet játszott mindenkivel, mesélte később egy falusi asszony, hála Istennek, velem is.

Novemberben Zserardó két vezetőt nevezett ki, decembertől ment minden, mint a karikacsapás. Kéthetente kamionnyi cipőfelsőrészt szállított haza, Olaszországba. Jobban lavoráltok, mint az indiai nők, mondta az asszonyoknak, avanti, avanti, avanti, tapsolt örömében. Decemberben már csak annyi időre jelent meg, hogy göndör kacajával hálót fonjon az asszonyok köré és belesúgja a fülükbe, hogy tempó, tempó, tempó.

A nyolcvan tüzödésnek, ahogy hívták őket a faluban, új életforma adatott: se szombat, se ünnepnap, dolgozhattak éjjel-nappal. Havi tizenhatért. Meg a mosolyért. Vagyis Zserardóért, aki nem csupán egy nevet, egy imádnivaló embert jelentett, hanem egy létezési módot, még inkább egy helyet, ahova minden reggel fél hatkor el lehetett utazni. Kívánni se tudnék jobbat, lelkendezett egy tüzödés asszony.

 

Gulyásné Verát, a női üzem vezetőjét csupa nagy dolgokkal áldotta meg az Isten: nagy mellekkel, nagy csípővel, nagy szőkésvörös hajjal, és akkora nagy tuskó férjjel, akiről azt mondta egy suhanc a kocsmában, hogy vígan kitelne belőle egy ebédlő garnitúra. Meg egy kisszék, tette hozzá halkan a kocsmáros. Vera húsz évig volt otthon GYES-en. Mosott, főzött, takarított. Az ő takarítása, nevetett a szomszédasszonya, amikor Veráról kérdezősködtem, annyit ért, mint halottnak a csók. Mindig kitalált valami marhaságot, amit aztán bolondulásig csinált.

A papucshorgolás volt az első marhaság. Vera felhasogatta a tejeszacskókat és különböző méretű takaros papucsok kerültek ki a kezéből. De amikor divatba jött a keményzacskós féltartós tej, és a fél falu bicegett a vérhólyagoktól: jobbnak látta elfelejteni az egészet. A cekkerek következtek műrafiából. Három szín, három méret. Volt választék bőven. Aztán telítődött a piac, abba kellett hagynia. Sok-sok évvel később őszi szántáskor az eke kifordított a földből egy vörös cekkert, amelyen nyoma sem látszott az eltelt huszonöt évnek. Vera, Vera, mondta a traktoros, kár, hogy nem műrafiából csináltak téged is. Aztán dobta a cekkereket, tányérokat festett és a gyékényszékeknél kötött ki.

A cipőüzem hírétől szívdobogást kapott. A maradék gyékényt egy félbehagyott sámlival együtt a disznóólba hajította, felöltözött és felpattant a Csepel Nosztalgiára. Meg sem állott a főutcáig. Mivel nem találta ott Zserardót, jövetben benézett a falu olasz használtcipő butikjába, a Csaóba. Ahogy kezébe vette a félretaposott sarkú, agyonhordott Laura Rosszókat, a többszörösen elvált Andrea Kameriniket, a repedt sarkú Afroditékat, elakadt a lélegzete, kiverte a víz, izzadt és remegett. Egyszerre újdonatúj állapotban látta a halomra hajigált cipőket és látta azokat a nőket is, akik széjjelnyűtték őket. Csupa-csupa magabiztos járású, határozott asszony! Vera fülében egyre hangosabban kopogtak a csillogó Rosszók, a elsőbálos Kamerinik, a tip-top Afroditék.

A Csaóban rájöttem valamire, mesélte nekem Vera immár őszen. Mire?, kérdeztem, de nem mertem a szemébe nézni. Arra, hogy milyen nő vagyok, mondta a nőt cinikusan kihangsúlyozva. Milyen?, kérdeztem megint. Olyan, mondta, akinek mindig új cipő kell, akinek mindig új cipő kellett volna, nézett gacsos mamuszára. Megdöbbentem, mert éreztem, ilyen tiszta felismerésre csak az képes, akinek már nincs sok hátra.

Gulyás, a férj, az útépítőknél dolgozott. Gép mellett vagyok, mondta, ha a foglalkozását kérdezték. A kátrányfőzőgépet kezelte. Egyszer félrészegen beletenyerelt a kátrányba, újracsinálták minkét tenyerét. A varrások mentén göcsörtös lett a bőr. Mintha műanyagból lett volna a keze, panaszolta Vera, hogy a kátrány pokolszagáról ne is beszéljek. Nem gyártottak olyan szappant, amellyel le tudta volna mosni magáról. De megszoktam. Arra vártam, hogy felnőjenek a fiaim. Aztán…Aztán?, kérdeztem. Aztán, iszkiri. De Isten másként akarta.

 

Zserardónak, a hülyének, nem volt szüksége a női nem segedelmére. Magára mosott, magára főzött, a kutyájával lakott és az üzem volt a családja. Sem nyelvi, sem testi gátlásokkal nem küszködött. Á, pikkolá familiá, kis családom, mondta az üzemben. De nem volt mindig ilyen szerencséje a magyar nyelvvel. Ha nem jött szájára rögtön a szó, olasz kifejezéseket magyarosított, keverte-kutyulta a két nyelvet. Számlálatlan menetben birkózott vele, mint az amerikás magyarok egy része az angollal. Reggel jó bondzsornót köszönt, lavorálni, lavorálni, lavorálni, mondta. Tegezte a legidősebb asszonyt is, ölelgetett, simogatott minden nőt. Mégsem ébresztett féltékenységet a női üzemben. Nem volt azoknak az öleléseknek se savuk, se borsuk, csak úgy kutyafuttában történtek, nevetett egy tüzödés asszony.

Csicsotta, mondta Verának Zserardó, s mint légypapíron a légy, rajtamaradt Verán a név. Szégyenkezve kereste a szótárban, de csak a csicsót találta, az pedig szőlő-, kávé-, és rizsszemet jelentett. Jól van, sóhajtott fel, ennivaló, nem valami csúfság.

 

És a mi falunkba is eljött a karácsony. Dzseri, ahogyan becézték Zserardót, kézzel varrott makkos cipőt adott ajándékba a férfiaknak, a nőknek selyemsálat. Két asszony lett rosszul az ajándékozás délelőttjén. Az egyikőjüknek vörös kiütések jelentek meg a tenyerén és a kézfején, a másik asszony elájult, kórházba kellett vinni. Á, babba lesz, mutatott a pocakjára Zserardó. Kilenc hónap múlva azonban nem gyermek született, hanem egy gyógyíthatatlan daganat.

A raktárba tervezett muri nem maradt el. Sőt! Zserardó pezsgővel locsolkodott, malacot sütött, méteres spagettiből maga főzött. Kéttagú zenekar szolgáltatta a zenét: egy vinnyogó hangú szintetizátor és egy harcsabajuszú, nagyapakorú énekes, akinek az Olyan a szerelem, mint a kisvirág című szerzeménye húsz éven át volt nambervan a faluban. A Piroska és a farkassal és az anyatejjel együtt szívtuk magunkba.

A spagettievés botrányosan jól sikerült: húzták-nyúzták, tekergették a tésztát, egy szálat egyszerre többen is ettek. Nálunk, Olaszban, minél hosszabb, mutatta Zserardó a kezével, mert teli volt a szája, annál jobb, vágták rá visítozva az asszonyok.

Még az ablakok feletti ventillátorrózsák is megmozdultak, amikor Dzseri belekezdett az Adzuróba. A kéttagú zenekar elcsípte a ritmust és szabad fordításban bekapcsolódott. Háromszor tapsolták vissza a két nyelven énekelt dalt. Majd a Marina következett, akkor már az egész társaság körtáncot lejtve összeölelkezve dúdolt. Csend lett a Lássáte mi kantáre-tól. Zserardó, mint egy öreg, kiszuperált lemezjátszó, hatszor indult neki a refrénnek, de mind a hatszor a sírás görcsébe akadt a hangja. Éppúgy zokogott, mint azok az asszonyok, akik később a fergeteges muri részleteit mesélték nekem.

Most már tudom, hogy Zserardónak a lelkiismeret-furdalástól csuklott el a hangja. A tüzödések két kézzel szórták rá a szeretetet, ő pedig elhallgatta, hogy ez az utolsó vacsorája. Két hétre leállt az üzem. Januárban három napig látták csak imádandó alakját. Ez az idő arra volt elegendő, hogy átadja a munkát utódjának, Máriónak.

 

Január másodikán a tüzöde szellőző-berendezése elkapott egy verebet. A ventilátor cafatokra szaggatta és behajigálta Zserardó irodáába. A ventillátorok a tüzöde ablakai felett virítottak kéken, sárgán, pirosan, zölden. Kétszer tíz ablak, kétszer tíz ventilátor, tehát húsz. A ventillátorokra azért volt szükség, helyesebben nem ventillátorokra lett volna szükség, hanem egy tisztítóberendezésre, amely a ragasztó erjesztette mérgező gázokat kiszűri. Kétszer szólították fel Zserardót. Végül kénytelen volt felszereltetni azokat a pasztellszínű rózsákat, amelyeket egyenest Olaszországból hozatott, és éppúgy elbájolták a gyerekeket, mint a verebeket. Hát így történt, hogy belerepült az a szerencsétlen.

Ugyancsak ezen a napon, ebben az időben Vera Zserardóhoz igyekezvén idegen szagot érzett a tüzöde folyosóján. Mintha erdőben sétált volna eső után és az ázott avarra fahéjat meg frissen kaszált szénát szórtak volna. Emlékszem, mesélte, nekimentem egy cipőtartó állványnak, a karom mélyen felkarcolódott, csakúgy ömlött belőlem a vér.

Kopogtatás nélkül nyitott be az irodába. A szobában egyetlen szék volt, a másik kettőt át kellett vinni a férfiüzembe. Az egyetlen széken, az ajtóval szemben ismeretlen férfi ült. Fekete haja, szögletesre nyírt körszakálla gyászkeretbe foglalta arcát. Amikor Vera üdvözlésére felállt, kiderült, hogy jó két fejjel magasabb Zserardónál. Bal kezén kesztyűt viselt, tél volt. Ahogy hármat lépett Vera felé, a a bal lábára szemmel láthatóan sántított. Én, Mário, és te, Véra. Zserardó elhadarta Verának, hogy a véra olaszul igazat jelent. Vera és Márió összenézett, a ventilátor pedig véres húscafatokat dobált rájuk. Márió hófehér garbóját oldalt bemocskolta a sáros vér, vállára beggyel együtt kitépődött szárny repült. Kevés béldarab és némi belsőség esett át az íróasztalra, Vera könyökével gyorsan leseperte.

Egy macskát, mondta, keresek egy macskát, az majd mindent eltakarít.

 

Amikor a női üzem Verától megtudta Zserardó küszöbönálló távozását, olyan sírás vette kezdetét, amilyen a falu veterán igazgatójának temetésén volt, akiről senki sem feltételezte, hogy kilencvenkét évesen végleg leballag. A nők sorban ájultak el, sírógörcsöt kaptak, majd az árral ütemesen kopogva követelték Zserardót. És Zserardó jött. Mint egy védőpajzsot, taszigálta maga előtt Máriót. Ő Tom, én meg Dzseri, mondta egérhangon. Az asszonyok némán bámulták a magas, körszakállas, fiatal férfit, akinek illata, mint az árvíz, elárasztotta az üzem legrejtettebb zugát is.

A tévében láttam, cirkuszban szerepelt, egy nőt oroszlánná változtatott. Te, vesszek meg, ha nem Márió volt annak is a neve, súgta Vera fülébe egy asszony.

Másnap jólesett volna gúnyolódni Márióval, de senkinek sem jött a szájára a Tom. Nem lehetett becézni, ő egy született Márió volt, mesélte egy tüzödés asszony.

Született varázsló, gondolta Vera, a verebet is ő terelte a ventillátorba.

 

Gulyásné Vera aznap este nem főzött. Főzzön, aki éhes, én nem kívánom az ételt, mondta az urának. Gulyás nem értette Verát az udvaron versenyt kukorékoló kakasoktól. Mi van?, mi van?, kérdezte, de Vera nem válaszolt. Hanyatt dőlt a díványon, lehunyta a szemét, és hagyta, hadd korzózzanak előtte a Csaó-beli cipők. Márióra gondolt, Máriót akarta látni, Máriónak akart érezni az illatát. Aztán a ventillátorok, mint színes labdarózsák, pörögtek előtte és kifogyhatatlanul szórták a szirmukat Márióra.

Itt mától fogva rajtam kívül nem kukorékolhat senki, de senki, érted?, kiabálta Gulyás az ajtóban. Vera felriadt. Gulyás két kitekert nyakú kakast lóbált a kezében.

Olyan szánalmas volt, mesélte Vera, mint egy nagyra nőtt gyerek, aki egyszerre két játékot is talált, de nem tud már velük játszani.

Márió örökölte azt a félkész villát, amelyet még Zserardó bérelt, aztán megvett, így beszélték a faluban. Vera vállalta Márióra a főzést, mosást, takarítást. Hetente egyszer, amint végzett a tüzödében, felpattant a Csepel Nosztalgiára és elkerekezett a villához.

Először felkészítette a vacsorát, aztán elkezdett takarítani. A mosógépet nem akarta, a mosogatógépet nem tudta használni. Kézzel mosta Márió ruháit és még a harmadik öblítés után is érezte azt a fahéjillatot, amely elkábította a tözöde folyosóján. Saját kulcsa volt a házhoz. Úgy járt-kelt a villában, mint egy molett királykisasszony. Minden szobába bejárása volt, csak a Márióét találta mindig zárva. Egyszer belesett a kulcslyukon. Egy falábat pillantott meg az ágy széléhez támasztva.

Ma sem volt otthon, mondta kisbaltát élező Gulyásnak köszönés helyett, amikor hazaért. Olyan lesz, mint a beretva, szétvagdal mindent, köszönt vissza Gulyás.

Januárban az üzem rekordtermelést ért el, lepipálták a lepipálhatatlannak hitt indiai üzemegységet. Tíznaponként kellett szállítani. Vajon megéri-e szegény Zserardóéknak a sok fuvar, sajnálkoztak az asszonyok.

Mivel érte el Márió a rekordot? Nem a hangjával, annyi bizonyos. Alig ejtett ki egy-két szót. Tán félt, hogy nem tudja helyesen mondani. Munkakezdéskor megjelent az ajtóban, öltönyben, fekete garbóban és elhozta magával átkozott jó illatát, amely egyszerre volt nyers, engedékeny, vad, édes és kesernyés. És az illatán kívül mással is bódított, mással is diktálta az eszelős tempót. A nézésével. Mi volt Zserardó rokoni barna szeme ehhez az éji ragadozóbogár-szemhez képest!

Köszönök, mondta a jó reggelt helyett, köszönök, és nézett.

Kétszer annyi cipőt varrok meg, ha a szemembe néz, mondta az egyik asszony Verának. Esküdni mernénk rá, mesélték később a tüzödések, hogy illuzionált bennünket.

 

Most már, sok-sok évvel a történtek után, csak találgatunk, mire alapozhatta Vera féktelen rajongását. Senki sem tartja valószínűnek, hogy Márió ígért volna neki bármit is. Nem volt egy ígérgetős típus.

Tényleg csak a találgatás marad, mert a tények gyakran kevésnek tűnnek, a vallomások soknak az igazsághoz képest. Tény, hogy Vera továbbra is hűségesen járt a Villa Negrába, ahogy a faluban hívták Márió főhadiszállását. Márió munka után rendszerint eltűnt, és csak késő este vagy éjszaka jött haza. Fényt, a szomszédok elmondása szerint nem lehetett nála látni, reggel mégis a házból jött ki.

Egyik este Márió meghívta Verát vacsorára, pontosabban azt kérte tőle, várja meg, amíg hazajön. Vera megvárta és leültek enni. Márió alig szólt, csak nézett, nézett, és Vera a nézéséből találta ki, milyen fűszer kívánkozik még az ételbe. Varázsló, gondolta Vera, igazi varázsló.

A vacsora után Márió kikísérte, és többen is látták, hogy kezet csókolt Verának. Á, bicsikletta. Mondta hosszú szünet után Márió Vera biciklijére mutatva. Az, bicikli mondta Vera és elszégyellte magát. Elszégyellte, mert a biciklit póriasnak érezte a bicsiklettához képest. Úgy találta, hogy a kézcsók és a biciklipedál tekerése nem fér össze egymással. Nem is ült le, csak tolta maga mellett. Kézcsókot azok a nők kapnak, akik a Csaóba dobálják a levetett lábbelijüket, gondolta és hátranézett. A francba ezzel a biciklivel, mondta és felpattant az ülésre. Beletekert a pedálba, és nézte a sárhányó alól szanaszét szóródó sáros latyakot. Márió az első emeleti ablakból leste, hogy suhan el Vera alakja a csupasz fák között.

 

Nem volt azok között az égvilágon semmi, csak szerelem, mondta egy tüzödés asszony, amikor bizonyítékok után kutatva kérdezősködtem. Verának valóban nem volt étvágya, Márió pedig reggelenként Verát, az egyetlen megtanult női nevet ki-ej-tet-te. Hát ennyit a szerelemről.

Bezzeg a mi nevünk nem állt a drágalátos Márió szájára, sopánkodtak az asszonyok, csak a Véra, Véra, Véra.

És Vera, amint meghallotta a nevét, elindult. Még az XL-es, utólag karcsúsított munkaköpenye pótgombja is mosolygott, úgy örült. Az irodában Márió a mutató- és középső ujja közé fogott ceruzával rajzolni kezdte a munka menetét egy rózsaszín lapra. Olasz szokás lehet, gondolta Vera, és bámulta Márió hegyesre reszelt, ápolt körmeit. Ahogy nézte a rajzokat, a ceruza lassan varázspálcává alakult, Márió varázslóvá, a kétszer hármas iroda cirkuszi poronddá, ahol Márió egy nőt változtatott éppen oroszlánná.

Szi, szi, mondta Vera, de gondolatban visszaugrott a nézőtérre, Márió körözött a pálcával, az üzem munkapadjait rajzolta a lapra. Az oroszlán bőgött, bömbölt, de nem volt hajlandó visszaváltozni nővé. Sssszi, szisszent fel Vera a lapra nézve, mert úgy látta, hogy Márió bal lábát és bal kezét leharapja az oroszlán.

Szászpárat, mondta Márió.

Olaszul tanulok, mondta Vera.

Kelleni fog nekünk, mondta Márió. Abakó-oszlopfő, kezdte a számolást Vera az ujjain, abáte-pap, abbakáre-álmodozik, abácsiáto-kedvetlen, abácsinementó-elvakítás, elkápráztatás, megtévesztés, és mi is még? Káprázat, mondta Márió és megsimogatta Vera karját.

Faluújságunk címlapsztorija áldotta a napot, amikor az a bizonyos krémmetál Lancsia beúszott a faluba. Kissé maszatos képen Zserardó asszonykoszorúba fonva vigyorog. Az újságírónő úgy fogalmaz, hogy Zserardó nemcsak kedves mosolyát, de olasz tőkét és munkalehetőséget is importált a falunkba. Mi tagadás, meghatódva olvastam a Cipőiparunk hosszúlépései című cikket. Meghatódtam önnön kitartásomtól, mert félnapos keresgélés után végre ráleltem a könyvtár folyóirat-tárában. A címben szereplő helyesírási hibáért a szociális foglalkoztató nyomdáját okoltam. Nem értettem, miért nem szól a cikk azokról a vérvételekről és orvosi vizsgálatokról, amelyeket ott, helyben, az üzemben végeztettek. Pletyka az egész ragasztóügy, mondta Vera, irigykedik ránk az egész falu.

Az „olasz tőkét importált” kezdetű mondat után beírtam a szövegbe: „Márió fekete Alfa Rómeója hátsó ülésén pedig olthatatlan tudásszomj érkezett.”

Eleinte Gulyásné Vera könyvtári szótára járt kézről kézre. Aztán nem adta kölcsön senkinek, örök harag lett belőle, ami a munka rovására ment. A tanulni vágyóknak be kellett érniük két miniszótárral, a könyvtár olasz útikönyveivel és a Tájak, városok, emberek témához tartozó fejezeteivel.

Szkuszi, ezt a takarító néni mondta Verának, mert nem fért ki az ajtón a felmosó vödörrel.

Te is?, kérdezte féltékenyen Vera, mióta?

Január óta, mint mindenki, hangzott a felelet.

 

Hat hete tartott már az a kollektív nyelvtanulási téboly, amelyre a falu négyszáz éves történelmében nem volt példa. Önszorgalomból egyszerre ennyi nő nem tanult még nyelvet Bocskai óta. Vera már otthon is olasz szavakat kevert a magyarba és olasz fűszereket az ételbe. Rózsavízzel öntözted ezt a pörköltet, vagy mi?, kérdezte Gulyás felháborodva, s tányérostul kidobta az udvarra. Megölöm azt a papucsirányt, kiabálta az udvaron, ha addig élek is megölöm.

A nyelvtanulási téboly sajnos fordított arányban állt a termelékenységgel. Mindennaposak lettek a veszekedések, hajtépések. A bekebelezett tudás adott bőven veszekednivalót: hogyan kell helyesen ejteni ezt vagy azt, ki mondta, hogy Minden út Rómába vezet, Olaszország és Itália egy vagy két ország, és még sorolhatnám. De nem sorolom, mert egy nagyobb csapás is közelgett. Az influenza.

A járvány kicsit késve, de elérte a mi falunkat is. Márió, aki valósággal rettegett a megfázástól, rendkívüli állapotot hirdetett, Verára bízta az üzemet, és öt napra elutazott.

Jövök érted, ha miden kész, mondta azt a sokat emlegetett mondatot, amelyet a tüzödés asszonyok évekkel később is előszeretettel ismételgettek. A mondat, a végkifejlet ismeretében, körülbelül annyit jelentett: tudod, visszajövök, ha csillapul valamelyest a járvány heve.

 

Vera másnap lenyíratta derékig érő haját. Nem divat a hosszú haj, mondta a fodrásznak, csinálj a fejemmel valami modernet.

Akkor ijedtünk meg, mesélte egy tüzödés asszony, amikor behozta az üzembe a ruháit. Úgy osztogatta, mint az ingyenlevest, azt mondta, erre a kis időre minek neki ennyi kacat.

Márió távollétében Verát egyszer látták bemenni a villába. Úgy osont, mint aki lopni megy, mesélte egy szemtanú, még villanyt sem gyújtott. Valóban nem gyújtott villanyt. Az utcai lámpák jól bevilágítottak. Tapogatózva jutott el Márió szobájáig. Óvatosan lenyomta a kilincset, nem volt kulcsra zárva. Belopózott a szobába és hasra vágta magát az ágyon. Valami kemény tárgyat érzett a takaró alatt. Feltápászkodott. Egy műláb volt csatokkal, szíjakkal felszerelve. Balos, suttogta Vera, mégis igaz az oroszlán.

Hosszan bíbelődött az ággyal. Nem jött rá, nem emlékezett, hogyan állt a takaró, amikor belépett. Igazgatta, lapogatta, de nem volt elégedett vele. Az asztalon olasz újságok hevertek. Felvett egyet és az ablakhoz vitte. Egy baldachinos ágynál nyílott ki. Elmosolyodott. Sejtettem, sejtettem, sejtettem, motyogta magának és észre sem vette az újságból kihulló képeslapot.

Márió távollétében a tüzödében elszabadult a pokol. Verának gyakran fájt a feje. Olyankor elvonult az irodába, aztán kis idő múlva olasz slágereket dudorászva jött elő. Nem is csoda, hogy az egyik cipőtípusra fordítva került rá a díszítés. Egy duplavé-szerű bordó bőrcsíkot kellett volna rátűzni minden felsőrészre. Hiába erősködtek a férfiak, Vera határozottan állította, hogy azt fordítva kell rátenni. Így egy nagy em lett belőle. Duplavével nem kezdődik név, de emmel igen, érvelt Vera.

Százötven párat varrtak meg hibásan. Vera, amikor rájött, legszívesebben a föld alá temette volna mind a háromszázat. Bár ezt tette volna! Akkor nem került volna havi hétezer forintjába a szeszélyes betűcsere, amelyet Márió a következő fizetéséből már el kezdett vonni. De ez csak a kezdet volt.

Márió az ígért időben visszaérkezett egy ártatlan képű fiúval. Az unokaöccse lehet, gondolta Vera, az olaszok mind rokonszeretők.

Veróniká, mondta Márió, kérem a villa kulcsát.

Verát fergeteges jókedv szállta meg. Fütyörészve szaladt ki az öltözőbe. Átkutatta a táskáját, a zsebeit, de hiába, nem találta a kulcsot. Kopogtatás nélkül lépett be Márió irodájába. Márió az egyetlen széken ült, ölében a fiúval. Valahol elhagytam, mondta Vera tüsszögve, és megtántorodott.

Veroniká, mondta Márió, te medikó, menj haza pihenni.

Már dolgoztatni sem akar, gondolta Vera, és kitámolygott az ajtón.

 

Két hétig feküdt otthon lázasan. A tenyerén vörös kiütések jelentek meg. A láztól van, nem a ragasztótól, mondogatta Gulyásnak. Akkor is megölöm azt a papucskirályt, mondta Gulyás.

Vera lázálmában a Csaó butikban járt. Eladó nem volt a boltban, kedvére mustrálgatta és próbálgatta a gyönyörűbbnél gyönyörűbb vadonatúj cipőket. Egy sem volt jó a lábára. Mégis elcsent kettőt. A táskájába süllyesztette, és amikor elővette, akkor látta, hogy mindkettő az üzemben hibásan összevarrtak közül való. Ráadásul mind a kettő balos.

A két hét alatt kétszer látogatták meg a munkatársai. Szörpöt vittek neki és narancsot.

Engem ne temessenek koporsóba, engem hamvasszanak el, magyarázta a szörpöt nyalogatva, ne mászkáljanak az én szememen, fülemen ki-be a férgek. Térden állva könyörögtünk neki, hagyja ott a tüzödét, mesélték a munkatársai, de nem hallgatott senkire.

Márciusra meggyógyult. Amikor kezébe vette a csökkentett fizetését, kacéran elfintorodott. Játszik velem, gondolta, igazi férfi, az utolsó pillanatig tisztességes akar maradni. Akkor sem vette a lapot, amikor a régi, megszokott helyére újonnan felvett asszony került, ő pedig egy gazdátlan pótgépet kapott. Háttal ült a többieknek. Nevetnem kell, mondta a falat bámulva, és egész délelőtt nevetett. Aztán elromlott a gépe, még rosszabbat hoztak helyette. Semmire sem haladt. Félannyit sem tudott megvarrni, mint a leglassúbb tüzödés. Ha beszélnie kellett, zihálva vette a levegőt, furcsa lett a hangja. Mintha maga az ördög beszélt volna belőle ijesztő fejhangon. Nem illett hozzá már az a hang, emlékezett vissza egy asszony.

Pár nap múlva Márió behívatta magához. Vera hármat kopogott és királynői tartásban bevonult.

Veróniká, mondta Márió, tudod nekünk Olaszban csak a tempó számít, ha nem csinálod a tempót, lesz más, aki tempó.

Tudom, mondta Vera, tudom a tempót, és rákacsintott Márióra.

 

Március tizenötödikén olyan hőség jött, hogy az üzem ablakait ki kellett tárni. Vera a nyitott ablaknál ült, nézte a kövesút kátyúiban fürdőző verebeket. A szomszéd léckerítésén az üzem kövér macskája élesítette körmeit és gusztustalanul nyalta a száját. Vera felállt, az első ablakig ment, egészen közel a verebekhez. Hess, hess, na, meneküljetek már, mondta, süketek vagytok. Amikor visszaindult a helyére, Márió öccsét látta az ajtóban. Valamit cipelt az ölében.

Elvitte a székedet, súgta oda neki egy asszony. Miért hagyod, hogy hülyét csináljon belőled, hallod, süket vagy? Hogy mért?, kérdezett vissza Vera. De egy hang, egy aljas hízeli hang megnyugtatta. Ugyan, Verácska, hova vinné a te székedet? Kinek kell a te széked? Tüzödés szék nélkül nem boldogul. Jár neki. Mint a szárascipő meg az ár. Szárascipő meg az ár, szárascipő meg az ár, harsogták gúnyolódva a verebek. Vera elkezdett futni. A helyéig rohant. A szék tényleg nem volt ott. Felkapott egy árat, és a fiú után iramodott.

Hova viszed?, kérdezte vagyis kérdezte volna, de nem tudott megszólalni.

Márió kérte, Márió kérte, felmondott neked, felmondott neked, csiripelték a verebek.

A macska végzett a körmével, amikor Vera berontott az irodába. Márió a nyitott ablaknál állt. Nézte a szép nyári tavaszt és a macskát, ahogy fondorlatosan elkapott egy verebet.

 

Az ebédjelző kürtre rogyott az a nagy ember, az óra alá srégen, tizenegy lett volna tíz perc múlva, vallotta az első tanú a bíróságon.

Visított a kürt, mint az éhes malac, gyorsan le kellett cibálni róla, nehogy felverje az egész falut, vallotta a második.

Fertelem, milyen mocskos lett a vértől a fehér garbója, így a harmadik.

Egy híján minden veréb megmenekült, mondta Vera az utolsó szó jogán, esküszöm, egy híján mind.