Furcsa egy álom volt, az már biztos. Aranka verejtékesen szállt ki az ágyból, a bal lába zsibbadt. Ez már a korral is járhat, gondolta. Ahogy a csupasz lábszárára nézett, észrevette, hogy nagyon megerősödött rajta a szőr. És akkor mi van?, veszekedett magával, nem véletlenül teremtette azt oda az Isten, ő akkor sem fogja legyantáztatni. A haját meg pláne nem festeti be. Hadd őszüljön, az is a korral jár, nagy kaland. Igaz, megígérte az édesanyjának egy éve, hogy most már tényleg utánamegy a dolognak, és tényleg keres magának valakit. Maholnap ötven, se férje, se gyereke, nem lesz ez így jó. És mi van, ha nem váltja be az ígéretét? Az anyja már fél éve halott, ő pedig, szó mi szó, egészen jól érzi magát a bőrében. Elvileg. Azt tesz, amihez kedve szottyan, hisz se kutyája, se macskája. Azazhogy van neki hét macskája, de ezt így szokták mondani itt a faluban. 
Most pedig ahhoz szottyant kedve, hogy hálóingesen kibaktasson a ház elé, az ablakhoz. Már ő csak megnézi azokat a narancspiros kismadarakat, melyeket álmában látott. Mit építenek azok ott az ablak felett? A fenébe is, nem volt az álom! A két szemével látta, hogy egy madárka valahogy beszorult az ablaküvegek közé, ott verdesett. Igen, kettő meg a szobájában cikázott faltól falig. Nahát, mi van, ha tényleg a szobában vannak még, a macskák akkor azokat menten szétpocsékolják. Visszarohant a házba, letérdepelt és belesett az ágy alá. De ott nem volt semmiféle kismadár, csak pókháló meg kosz. Aranka feltápászkodott. Takarítson, aki szeret, én utálok, gondolta, mindig is utáltam, s felvett a földről egy leesett csipketerítőt. 
A csipkéről eszébe jutott az előző nap, amikor bebuszozott a közeli kisvárosba egy súlyosan cukorbeteg jósnőhöz, Terikéhez. A szomszédasszonya ajánlotta neki, ő is odajárt. Csak azért ment hozzá Aranka, hogy lenne olyan jó, megmondaná neki az életét, meg azt, hogyan tovább. Festesse vagy ne festesse a haját? Szőrtelenítsen vagy ne? Jön férfi vagy nem jön férfi? Hát ezek a legégetőbb kérdések az életben, nem? 
Felfoghatatlan, de ez a cukorbeteg Terike pontról pontra elmondta az ő életét, az anyja halálának részleteit, sőt még a hét macskát is. Meg a férfit, aki jön, azaz nem jön, hanem állítólag ott van minden nap. Csak ki kellene néznie az ablakon. Hát ezt mondjuk nem értette, de az életéről tényleg cakk-pakk mindent elmondott Terike. Hogy lehet valakinek ennyi esze, hogy mindent tudjon? Felfoghatatlan! És ami a leghihetetlenebb, Terike mindeközben fehér csipketerítőket horgolt. Ezekkel volt kitapétázva a szobája meg viaszképekkel. A képeket az unokája csinálja, valami médium, ahogy Terike mondta. Halottakkal tart kapcsolatot, amitől már délre annyira elfárad szegény fiú, hogy utána vagy alszik egész nap, vagy viaszképeket csinál. Ez a hobbija. De jó is az, ha valakinek van hobbija, sóhajtott Aranka mentében a lugas alatt. A szeptemberi reggel üde fénye a szőlőfürtök árnyékát a szürke falra vetítette, a fal repedéseiben erőtlen őszi legyek szunyókáltak, épp akkor fordultak a másik oldalukra. Aranka mindebből semmit sem érzékelt. Érthető, hisz ő a madárkákat akarta látni. Mégpedig mielőbb. 
Kiért a kiskertbe, a saroknál jobbra két lépés, és már ott is van az ablak. Aranka szíve bedobbant. A múlt esti szappanoperára gondolt, Az éj nektárjára. Igen, abban is volt egy jelenet, amikor Lukréció sírva kiengedte a Kasszandrának vett narancsmadarakat a kalitkából. Hogy mekkora egy nagy kalitka volt az! Na, még egy nagy lépés át a kiskerítésen, és megérkezik. Aranka becsukta a szemét, aztán felnézett az ablakra. Egy fecskefészket látott, meg még egyet szorosan egymás mellé építve. Hogy ezt hogy nem vette észre eddig? A nyavalyába is! Egy szürke toll pihent a keskeny, szúette ablakpárkányon, Aranka felvette a tollat. Megszagolta, aztán pedig megfordította. Csodák csodája, még ilyet, narancssárga volt a fonáka. Indulni készült vissza a házba, amikor postás Ferkét pillantotta meg a kisajtóban. Épp a biciklijét támasztotta az oszlophoz. A rokkantsági nyugdíjat hozta. 
Nem jössz be egy kávéra, mondta Ferkének, és ahogy hálóingesen lépdelt a férfi előtt, érezte, megremegnek a térdei. Az egyre erősödő reggeli fény a házfalra kente a nagy, duzzadt szemű szőlőfürtök árnyékát. A házfal keskeny réseiben ébredezni kezdtek az erőtlen őszi legyek, és feltették magukban, ezen a napon repülnek még egy jót. Na de komolyan, mikor ha nem most? 
Aranka maga sem tudta miért, nyitott ujjú tenyerét mentében rásimította a fürtök árnyékára. Tiszta egy nektár, mondta huncutul felnevetve, és a másik kezéből a válla felett hátrafújta a narancsszín tollat.