Jász Attila költő, főszerkesztő volt a beszélgetőtársam a Petőfi Irodalmi Múzeumban október 6-án. A beszélgetést Havas Judit előadóművész felolvasása tette színessé. 

Havas Judit ezt a részletet olvasta fel A vörös nyelvű párduc című regényből:

A bíborhalmi vár gazdája két napja nem alszik. Ha a cselédség látja, káromkodik, ha a cselédség nem látja, imádkozik. Ilyenkor a szépséges szőkésvörös lánykája, Bíborka kápolnájában térdre rogy, homlokát a kápolna hideg kövére tapasztja, és csókolja a földet. Könyörög, sír, rimánkodik, esdekel.

Drága Szűzanya, soha többé nem kívánom szüzek és férjes asszonyok testét.

Soha többé nem emelek kezet a cselédekre.

Soha többé nem felejtem el a reggeli imát.

Soha többé nem szegem meg a böjtöt.

Szép szavakkal kérleli a Szűzanyát, Istent meg mindenkit, aki ott fenn van, hogy hozza vissza egyszem gyermekét. Órákat tölt a kápolnában, a cselédség lélegzet-visszafojtva bámulja a résnyire nyitott ajtóból.

Inkább hozzatok bort, kutyák!, ordítja.

Utána meg takarodjatok a dolgotokra!

Megkapja a bort, és úgy vedeli a fakupából, hogy a szakállán folyik le kétoldalt. Óbégat, gajdol, holtrészegre issza magát. Kész istenkáromlás, ahogy a Szűzanyának udvarol. A saját hányadékában találják meg. Aggódnak érte. Meg a lányért is. Nincs ilyen gazda semerre a zeleméri határban. Nincs ilyen szerető, aggodalmaskodó apa tán az egész országban.

 

Bíborka alig múlott hároméves, amikor apja, Kaplony özvegyen maradt. Öregember volt már akkor is, most még öregebb, ráadásul egyik lábára sántít. Egy szentéletű dajkát hozatott a lányához. Bíborka hamar megtanulta az imákat, sőt naponta többször követelte, hogy meséljen neki Krisztusról. A dajka teljesítette a kislány kérését, és megígérte, ha jó lesz, előbb-utóbb találkozni fog az édesanyjával. Egyszer az apja magával vitte a vadászatra, ahol egy megsebzett, lábon lőtt őzike dörgölőzött Bíborkához. A kislány kérve-kérte az apját, vigyék haza az állatot, gyógyítsák meg, elbiceg majd a többi jószág között a karámban.

Ne sántikáljon ott nekem világnak csúfjára, mondta a szigorú apa, egy sánta elég egy várban, majd kést döfött az állat testébe, és lassan kivéreztette.

Meghalt?

Meg.

Kihűlt a teste.

Ki.

Üveges a szeme.

Üveges.

Nos ettől a naptól még több imát követelt Bíborka, s ha véletlenül rálépett egy bogárra vagy gyíkra, napokig nem volt kedve játszani, inkább a kápolnában imádkozott.

Hol az a gyerek már megint, miért nem kerítesz mellé játszótársat?, szidta a dajkát Kaplony.

Napra rá bogárfekete szemű lányka érkezett a várba, aki Bazsika névre hallgatott. A két kislány első látásra összebarátkozott, Bazsika megtanította Bíborkát vízisiklót fogni, Bíborka megtanította Bazsikát imádkozni. Bazsika mindenféle kincseket hozott magával: színes üvegdarabkákat, kavicsokat, száraz gyíktetemet, felfűzött békalábakat. És még valamit.

Egy megrepedt tükröcskét.

Azt nem szabad, tükörbe nézni nem szabad, mondta Bíborka, mert kiugrik belőle az ördög, és belénk bújik. Levisz a pokolba a kígyók meg a boszorkányok közé. Ám hiába a félelem, egy esős délután mégis odasettenkedett Bazsika ládikójához, kinyitotta, és elcsente a tükröt. Belenézett, és csodák-csodája, nem az ördögöt látta benne, hanem angyalarcú önmagát, melybe menten beleszeretett.

 

Most, hogy visszahozták a várba a pásztorok, éppen arra gondol, hogy előkeresi az oltár alá rejtett tükröt és összetöri.

Rapityára.

Mert mindennek az az átkozott tükör az oka.

Bajt hozott rá.

Vissza is adhatná Bazsikának, de nem adja. Nem szeretné, ha őt is meggyötörné a sátán.

Bazsika a várban lakott velük, ott maradt szolgálni, a keleti bástya melletti lakószoba lett az övé, melynek parányi ablakából jól lehetett bámulni a vadrózsa színű hajnalokat. Bazsikát ilyenkor valami nevenincs izgatottság fogta el, legszívesebben kiugrott volna az ablakon, és futott vagy inkább repült volna a síkságon egyenesen a nap felé. Éneket is hallott ilyenkor, nagyanyja és anyja énekeit, melyek egytől egyik az árvaságról és a szomorú szerelemről szóltak. El is határozták Bíborkával, hogy sohasem lesznek szerelmesek.

Minek az?

Csak gyötrelmet hoz az emberre.

Amikor olyan jól megvannak egymással.

Kedvenc szórakozásuk volt, hogy meséket találtak ki, izgalmas történeteket, és ezeket eljátszatták a babáikkal. Esténként valóságos kis bábszínházzá lett Bazsika napkelet felé néző szobája, ahova még az öreg Kaplony is, pironkodva bár, de ha csak tehette, beoldalgott. Szerette nézni a két kislányt, az egyik szőke volt, a másik barna, az egyik hangja vékonyka, a másiké érdes és mély, az egyik alázatos volt, áldozatkész, a másik öntudatos és eltökélt. Mégis úgy tudtak együtt játszani, olyan békésen, ahogy a nappal és az éjszaka játszik a határtalan síkság varázslatos mezején. Soha sem veszekedtek, soha sem előzték meg egymást semmiben.

Amikor kisasszonykoruk tavaszához értek, és egy csipkelődő kérdésre színt kellett vallaniuk a férfiakról, Bíborka szólalt meg először:

A férfiak szőrösek, durvák, isznak, hangoskodnak, és ölik az állatokat.

Bazsika nem felelt, szeme fehérjének közepén nagy fekete szembogara kifényesedett, és úgy ragyogott, mint az esthajnalcsillag. Titok fénylett benne, vágyakozás és sóvárgás.

Te miért nem szólsz?, faggatta Bíborka.

Bazsika felállt, megigazította a szoknyáját, kissé hátrafeszítette nyakát, bimbódzó mellét előretolta, és elkezdett táncolni. Lassan indította a lépéseket, lábujjhegyre emelkedett, karját felnyújtotta, csettintett és tapsolt. Mindenkit odacsábított a tánc, a vár népe szájtátva bámulta, egyedül Bíborka bensőjét rántotta össze valami soha nem tapasztalt érzés.

Féltékeny lett, és irigy.

Rádöbbent, hogy ez a tánc kettészakítja barátságukat, megszünteti a napkeleti szobában ábrándozással eltöltött reggeleket. Bazsikának a kitalált történetekre nincs már szüksége.

Soha többé.

Mert ez a tánc maga a történet.

Ez mesél majd.

A saját kénye-kedve szerint.

 

Az öreg Kaplony, mikor viszontlátta lányát, örömében, mint egy sokat próbált hímoroszlán, felordított, majd olyan erővel ölelte magához a törékeny Bíborkáját, hogy majdnem összeroppantotta.

Vágjatok bárányokat!, adta ki a parancsot.

Nem halljátok?

Elveszett és meglett a lányom!

Aztán ölében a leánnyal lebotorkált a kápolnába, az oltár előtt leszegte fejét, és bömbölve imádkozott. Három-négy hálaadó ima után azonban, mint egy eszelős bosszút esküdött, fogadalmat tett a Szent Szűznek, hogy saját kezével fogja darabokra vagdalni lánya meggyalázóit.

A vár népét összeterelte a nagycsarnokba, tombolt, tajtékzott, szitkokat szórt. Minden negyedik-ötödik embert kiráncigált a tömegből, s mint egy rongybabát, hajánál fogva húzta végig a csarnok kövén.

Te is!

Te is!

Meg te is tudtál róla.

Pusztuljatok, kutyák!

Másnap véres leszámolásba kezdett.

Bíborka megmentőjének viszont különleges sorsot szánt.

Itt lakhatsz nálam, ameddig csak kedved tartja, de még utána is, mondta. Fiammá fogadlak.

A keleti bástyán volt egy üres szoba, oda vezették Baltazárt.

Béleljétek ki minden szegletét báránybundával, hozassátok ide a leghíresebb orvost, jóst, füvest, nem maradhat vak, aki megszabadította a lányomat.

Füvesek, jósok, táltosok, kuruzslók, vajákosok jöttek, orvos nem érkezett, nem olyan egyszerű a síkon télidő közepette tudóst találni. Jövendőmondó annál több akad, azt minden ürgelyukból előfújja a szél. Némelyik ott maradt a várban, nem mert útra kelni. Hogy is mert volna? Olyan ítéletidő jött, amilyet még a vén Kaplony sem látott.

Zengett az ég.

Hullott a hó.

Villámok izzó villája sistergett.

Repesztette a hideg a várfalakat.

Ordítottak a farkasok, jajveszékeltek a vár tömlöcében a rabok.

 

Baltazár ül a szobájában a tűzhely mellett az ágyon, és nem gondol semmire. Megtapogatja a kötést, mely a szemét takarja. Egy szolgaféle jön, tesz a tűzre, és csoszogva kimegy. Hiába próbálja, nem tudja felidézni az elmúlt napok eseményeit. Látomásai támadnak, forog vele a világ, színek és formák olvadnak egymásba, aztán egy nagy narancssárga tenger árasztja el a látóterét. A tenger közepén ott lebeg kibomlott hajjal hófehér ruhában Bíborka. Szeme, mint a tavaszi égé, halványkék, szája érett cseresznye, haja illatos, finom, frissen száradt széna.

Ments meg, jó lovag, ments meg, mert megfulladok.

Bíborka, Bíborkám, tarts ki, repülök. És repült a nagy sárga tenger felett, a köpenye mint egy hatalmas madárszárny, kettényílt, és surrogva szelte a levegő határtalan mezejét. Amikor elérte a lányt és fölé hajolt, akkor vette észre, hogy nem Bíborka lebeg a sárga tenger habjain, hanem Fiorella. Baltazár rátapasztotta száját a kemény, duzzadt, forró ajakra és puhára csókolta.

Káprázat!

Lidérc!

Baltazár ledőlt az ágyra, magára takarta az állatbőröket, és mély álomba merült. Azt álmodta, hogy kisfiú, és egy aranybaglyot visz az erdőn át egy nagyúrnak. A köpenyébe rejti, de éjszaka megtámadják a denevérek, kivájják a szemét, és ellopják tőle a madarat.

Jócskán fenn táncolta már a nap dermesztően ropogós táncát az égen, amikor csörömpölésre ébredt. A szolga jött, tüzet hozott. Megismerte a csoszogásáról. Baltazár végignyújtózott az ágyon, talpa bizsergett, arca égett, szíve tájékát nyomta valami. A tűz pattogása álomra csábította megint, nem ellenkezett hát, megadta magát.

Három nap, három éjjel aludt.

Negyedik nap reggel kitisztult a feje. Az első, amit tett, hogy a szívéhez kapott.

Hol van?

Tapogatta a mellkasát, de a köpenye belső zsebében nem talált semmit.

Felugrott.

Letépte a szeméről a kötést.

Körbefogdosta a szobát, még a tűzbe is belenyúlt.

Kutyák ugattak, tehenek bőgtek, kakasok kukorékoltak, emberek szólongatták egymást.

Hol vagyok?

A várban.

Kié a vár?

Egy nagyúré.

És hol van a lány?

Fekszik.

Milyen lány?

Hát a...

Te ki vagy?

Cirbolya, a szolga, aki a tüzet hozza.

Más nem járt a szobámban?

Nem. Senki. A nagyúr megtiltotta, hogy bárki is zavarni merészelje az álmod.

 

Pedig járt ott valaki más is Cirbolyán kívül. Amikor nyugovóra tért a vár népe, rongyokba csavarta a lábát, fekete nagykendőt terített a fejére, és elindult lefelé a torony csigalépcsőjén. Lassan, tapogatózva haladt, nem vitt magával mécsest, még csak az kellett volna, hogy meglássák. Vad vágy fűtötte, tüzelte, égette belsejét. Amióta meglátta a lovagot, azóta érezte ezt a bizsergető kínt. Akárhányszor felidézte a férfi alakját, mindannyiszor hatalmába kerítette a sóvárgás. Nem várt tovább, nem bírta tovább türtőztetni magát. Odalopódzott a lovag szobájához. Megállt az ajtóban. A kandalló tüze jól kivehetően megrajzolta a tárgyakat. A magas ágyon ott feküdt hanyatt a lovag, szép szakállas arcára épp rásütött a fellobbanó tűz fénye. Bazsika megnyalta a szája szélét, pihegett az izgalomtól, majd felhúzta a szoknyáját és felmászott az ágyra. Először finoman megérintette a férfi arcát, aztán közel hajolt hozzá, és csak ennyit mondott: itt vagyok.

Bíborka, dadogta a férfi, szépséges Bíborkám.

Bazsika lehunyta a szemét. Szőkének érezte magát, szalmaszőke várkisasszonynak, aki mindig is szeretett volna lenni. Göndör fekete hajzuhataga valósággal beterítette Baltazár testét, és amikor elernyedtek az izmaik, Bazsika azt vette észre, hogy csak ő van ébren. Lassan feltápászkodott, megigazgatta az ágyat, és keze egy bőrtokra tévedt. A tűz felé fordította, de nem lehetett kivenni, mi az. Súlya nagyjából egy marék földnyi volt, széles férfimarokkal mérve. Bazsika felkapta, és a nagykendője alá rejtette.

Jó lesz emlékbe, gondolta.

Erre az éjszakára, amíg élek, emlékezni fogok.