Szevasz, puszta!

Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Nemzetben jelent meg. A megjelenés időpontja: 2016. 08. 19.

A Hortobágy folyó partján ülök, és nézem, hogy úszik el mellettem a vadkacsa. Hamarosan visszaér a csónak, mellyel szeretném vitetni magam a náddal kerített folyón. El is indulunk, pár perc múlva Petőfi jut eszembe és egyetlen szó: fennkölt. Valami magasabb rendű hangulat lesz úrrá rajtunk. Kérdések is megfogalmazódnak bennem, hisz mégiscsak anyagot gyűjteni jöttem. De nem teszem fel őket, lehetetlen most fennhangon szólani, a templomban sem kérdezősködik fejhangon az ember. Egy neonkék jégmadár hasít a táj nyugalmas zöldjébe, majd két meggypiros műbőr horgászszék kandikál ki a nádasból. Motorcsónakunk két kamasz utasa elbűvölten nézi a vadregényes tájat. Nem értem, hogy a csodába nem szólal meg a mobiljuk a több mint egyórás úton. Milyen gyerekek ezek? De rögtön beugrik a válasz: hát olyanok, akiket a szüleik a Hortobágy folyóra visznek vízitököt nézni. Ebben állna a titok?

Az igazat megvallva a madárkórházba jöttem. Mert a Hortobágy központjában van egy hely, ahol madarakat istápolnak. Egy lelkes, én inkább úgy mondanám, megszállott állatorvos feltette magában, ha a fene fenét eszik is, ő aztán istenuccse nem hagyja elpusztulni a sérült madarakat. Egy kicsit népmesés a történet: hírét vették messze királyságokban a madárkórháznak, jöttek is mindenféle önkéntes heckeficki hercegek és hercegnők, akik éjt nappallá téve hozták-vitték a lefagyasztott naposcsibéket a lábadozó betegeknek, babusgatták, élesztgették a műtéti altatás után ébredező égi vándorokat. Mert a pusztadoki olykor hajnalig műt.

Megnézheti bárki, a látványműtője ablakán nincs függöny. Én is elkövettem azt a hibát, hogy bekukkantottam. Először azt hittem, egy véres pálca van a kezében, aztán rájöttem, hogy egy gólya törött lábszárcsontja. Felmerült bennem, mint bárki másban bizonyára felvetődött már: miért nem hagyja ezt az egészet a természetre? Majd az megoldja. Igen ám, feleli, csakhogy az áramütésért, a mérgezésért, az autók okozta sérülésért nem a természet felelős. Hanem az ember, az emberi civilizáció. Ennek elkerülésére a madaraknak nincs eszközük. Hát ezért segít. Meg azért, mert erre esküdött fel annak idején. A szemem előtt áll lábra egy fehér gólya, amely eleinte térden csúszik, aztán erőt vesz, és nekiindul. A lábán még ott a gézkötés. A műtét tehát sikerült, ez a gólya előbb-utóbb vissza fog térni a fekete rétre. Reszkessetek, békák!

A csárda mögött van egy szép fehér templom. A pásztorépítményt idéző, vasaló alakú szentély a Hortobágy csendjét őrzi, és még valamit: a kényszermunkatáborokba elhurcoltak emlékét. A makulátlan csendességben elmormolok egy imát, majd felnézek. Kamerával megfigyelt terület, olvasom, persze tudom, égi kamerával. Így van ez rendjén, és magamban már az esti pusztanézést forgatom. Mert életemben először bevisznek oda, ahol igazán puszta a puszta. Dzsippel megyünk, az utat benőtte a sóvirág, mely olyan illatot áraszt, mint a napraforgó bugájának szivacsos belseje. A nap illata ez, mondom, és máris feltűnik a messzeségben a gulya. Ha festő lennék, ecsetet ragadnék, és megfesteném, ahogyan a távolban olvadozó szürke szalag gomolyog felénk. Két fekete kutya lohol a lila virágtengerben, szaglásszák csupasz bokánkat. A gulyásokat a keresztes viperáról kérdezem, volt-e már szerencséjük vele. Nevetnek. Valami különleges sztori? – faggatózom. Semmi különös, itt estére nem szedi tele magát az ember ideggel úgy, mint a városban. Négyszáz tinót őriz az egyik csordás, százötvenet a másik. Kutya nélkül nem mennének semmire, egy évbe is beletelik, amíg az ebek megtanulják és felmondják a leckét. Hibázni viszont szoktak, egyikőjüket a minap baleset érte, mert nem volt elég tapintatos a borjáért aggódó tehénnel, amely a szarvával megtanította egy kicsit repülni. És? – kérdezem. Áh, nem lett kutya baja se.

– Az esték azért nagyon unalmasak lennének tévé nélkül – mondják a pásztorok. – Azokat a filmeket szeretjük, amelyekben nagy a nyüzsgés, amelyekben van sok szép szingli nő meg jó sok Budapest. De mégsem tudnánk elmenni innen, mégsem tudnánk soha azt mondani, hogy na, szevasz, puszta!