Sok évvel ezelőtt volt egy tervem, a hajdúk kincse, valami ilyesféle címben gondolkoztam. Ez aztán annyiban is maradt. Jöttek frissebb ötletek, melyeket megvalósítottam. Azt hiszem, épp két éve a Hajdú Napokon, Vámospércsen, a Kultúrházban jött az újabb késztetés. Ott tébláboltam egy spirálfüzettel, néztem a tárlókat, jegyzetelgettem, és őszintén megvallva, fogalmam sem volt, mit is fogok majd írni. Én úgy gondolkodom, hogy elveszett, hiábavaló munka nincs. Minden munka hozzáad az ember életéhez. Aki író, ezt a leckét nagyon megtanulja, mert ebben a szakmában a betett erőfeszítés olykor több évtized után jön vissza. És addig az ember folyton imádkozik, bízik és remél. Szóval ott tébláboltam, és fogalmam sem volt az egészről. Ez némi rettenettel töltött el, de a tizedik kötetnél már azt is tudja az ember, hogy ez a „csomag része”, ezt a terméket (könyvírás) csak szorongáscsekkel lehet megvásárolni. Készült is erről egy fénykép: ott állok jegyzetfüzettel a Bocskai-zászló előtt, mint egy rakás szerencsétlenség, az arcomon rettenet, és éppen arra gondolok, mit akarok én itt regényt írni, mikor még egy jó cím sem jut eszembe. Hogy lesz ebből bármi is? Emlékszem, megfordultam, és ott tündökölt velem szemben a Bocskai-zászlón a vörös nyelvű párduc. Beleírtam a jegyzetembe, hogy „vörös nyelvű párduc”, jé, kiáltottam fel, megvan a cím, hurrá. Hát erről ennyit.