Ovibusz

Ballagok éppen az Indiai-óceán partja felé, és égnek szívemben mindenféle kis rőzsedalok arról, hogy otthon hagytam a pénztárcámat, és nem tudok majd fagyit venni. Ahogy így rágódom magamban, egyszerre csak azt látom, hogy elhalad mellettem egy ovibusz. Azért gondoltam, hogy ovibusz, mert horizontálisan és vertikálisan is jóval alul maradt a luxusterepjárókhoz képest. Felkaptam a fejem, utána néztem, de elnyelte a forgalom cirkuszi kavalkádja. Ha ovibusz, miért nincsenek az oldalán színes gyermekrajzok, morfondíroztam, merthogy ez az ovibusz szürke volt, poros, és valami nevenincs keserűség áradt belőle.

Egy felüljárón haladtam épp, amikor lent, a tizenhat sávos úton megint feltűnt a kicsinyke busz. És még egy. És még egy. Na, de ennek már a fele sem tréfa gondoltam, megálltam, rákönyököltem a korlát szélére, és bámultam. Furcsa érzés fogott el, legszívesebbe hipp-hopp ott teremtem volna, kikaptam volna a felmosóvödröt és pamacsot az út szélén ácsorgó férfi kezéből, hogy egy kocsiszínben tisztára cirógassam a peches kis buszokat. Mert valahogy kilógtak a sorból. Minden autó, minden épület, minden padka, korlát mint a gyémánt, szivárványosan ragyogott. Kivéve ezeket a kis járgányokat. Ezeknek miért nem jár a pamacs? Mit vétettek Dubaiban az óvodások? Az égre néztem: nagy, megválaszolatlan, kozmikus kérdések voltak ezek.

Feltűnt az óceán angyalkék vize, amikor a homokban tucatnyi színes szórólapra lettem figyelmes. Lehajoltam, hogy felvegyek egyet-kettőt. Fel is vettem, és először azt hittem, valami tini szépségverseny reklámjai. Csak amikor elolvastam a szöveget, akkor jöttem rá, hogy ezek a kislányok a munkától megfáradt férfiemberek jótündérei. Amolyan női dzsinnek. A beállt, mozgásképtelen testrészeken, meszesedett inakon és tömlőkön, fagyott váll szindrómán és ízületi tokok zsugorodásán segítenek. Masszázstechnikával. Ügyesen, gyorsan, precízen. Hát persze hogy azzal, nem is gyógyszerrel, a mesés keleten vagyunk.

Ha ovibusz van, akkor óvodának is kell lennie a közelben, és megvallom, merésszé tett a gondolat. Már ott is voltam az első kis járgánynál, és csodák csodája nyitva állt az ajtaja. Dubaiban nem szokás nyitva hagyni a járművek ajtaját, beszökik a bírhatatlan, ásítós meleg, aztán nézheti magát az ember. Illetve nem nézi, mert mentem elalszik. Nem lehet azt kibírni. De nini, ezek nem óvodások! Apró termetű, rongyokba öltözött űrlények. Úgy értve, hogy filippínó férfiak. Munkásruha van rajtuk, ami eléggé koszos, azon felül meg ringyek-rongyok a fejükre csavarva. A forróság miatt bizonyára. Belesek az egyik busz nyitott ajtaján. A padlózaton homok, üres konzervdoboz, csipszes zacskó, ásványvizes műanyag üveg félig összelapítva. Némelyik férfi ölében három-négy masszázsra csábító szórólap. Egy idősebb férfi arcát figyelem, álmában mosolyog. De a többiekén sincs nyoma fásultságnak vagy kiábrándultságnak. Hogy is lenne? Nagy lehetőség a Fülöp-szigetekről eljutni a mesés Dubaiba. Kevesek kiváltsága. Még akkor is, ha egy százemeletes toronyházat kell építeni. Éhbérért. Mert azt hallottam, hogy a munkások napi tíz dollárt keresnek, tömegszálláson laknak. És abból az egy dollárból még haza is jut. A bibliai szegény özvegyasszony jut eszembe, aki két fillért dobott a perselybe. Mert az volt az összes vagyona.

Felnézek az épülő toronyházra. Lehetséges, hogy ez is egy leg ház lesz? Mert Dubai szereti a legeket. Elindulok a tengerpartra. Csupasz bokámhoz masszázslányos képeslapokat fúj a szél. Összeszedem őket. Indulok velük a kukához. Félúton megtorpanok. Leguggolok és a forró homokba mélyedést kotrok. Bele a lányokat. Rájuk a csillogó, porhanyós földet. A többit a tengerparti szélre bízom. Ő jobban tudja.

A szuper fagyishoz érek. Egy brancs óvodás áll sorban. Mellettük az ovibusz. Rózsaszín és sárga, színes Disney-figurákkal tarkítva. Fényes ablakairól a szemembe szúr a fény. Semmit sem látok. Le kell csuknom a szemem. Szinte fáj.