„Halász Margit ügyesen egyensúlyozik a felvett szerep és saját írói személyisége, valamint a külcsín, a csomagolás és a mélyebb tartalom között. Ebből következik, hogy például a skót, a finn és a tátrai szövegekben az irodalmi kaland teljes, élvezetes stílusbravúr. Míg az irodalmi játék könnyeddé, élvezhetővé teszi a szövegeket, a túlsúlyba kerülő klasszikusok már az irodalomórákat és diákolvasókat célozzák. Mégis: akár egy tanuló, akár egy felnőtt olvasó veszi kezébe a kötetet, izgalmas útra indul, melyen nyelvi bravúrral, összetett humorral, különleges tájakkal és híres magyar szerzőkkel fog találkozni.”

Csempék és virágok

Úti levelek Portugáliából Kazinczy Ferenc stílusában

Első levél

Édes barátom,

Mely örömet ada nékem az emberiség véd-istene, hogy Portugáliában lehetek. Tennap érkezém, s feltettem magomban, hogy általadom éleményeimet. Egy kicsiny falucskában vagyok kvártélyon, azért írom, hogy falucska, mert így pajkosabb, épp olyan mintára íródik, mint az embercske és vércske, tudod, huszonkét esztendeje nyomozom a magyar nyelvet, s néha sírva fakadok, ahogy beszélik. De ah, most bájoló nyájasság tölt el a kis eukaliptusz erdőség láttán, mellyet szobácskám ablakábúl szemlélek. Édes asszonyanyám bóldog lenne, ha láthatná, mert szereti az originális erdőségeket. Szállásadómnak, a ragyogó barna szemű Sofinak legújabb könyvem exemplárjával dicsekedem, igaz, nem olvas magyarúl, a csupa virág franciát, és a csupa dal portugált beszéli. Erántam jó kedvet és szeretetet mutat könnyedén, mert ő címerül a kedvességet választotta s ezt látván lelkem még inkább lángolva csap. S milyen igaza vagyon! Ahogy hallgatom férje urával való beszédüket, bősz hullámzást érzek, szinte csiklandoz a portugál nyelv, be szép szók lehetnek azok.
Érkezésem estéjén egy közönséges fogadóba megyünk, oda egy pápista asszonyember fekete kagylókat hoz. Álmélkodom azon, hogyan szedhette azokot a kemény sziklák falárúl, azonfelyül minekutánna megszedte, kemencében megsütötte, és az erántam való tisztelettel elhozta nékem. Egy epigrammot fogalmazok a kosárnyi sült kagyló láttán, szívesebben írok jambusokat, semminthogy egyek tengeri mütyür barmokat, azaz csigabigákat. A mütyür szót egy kálomista libapásztor lánykátul kapám Nyárfáskán, a kislibákat nevezte vólt így. Öszvegyülekezik a látásomra a falu apraja-nagyja, azért kell a j, mert hozzájő a j suffixum vagyis postfixum. Ha bé találna teljesedni, amit álmodtam, akkor már holnap az Atlanti-óceán partján leszek, s kitapogathatom a tenger természetét. Egy-két barátom ösztönzése arra vetemített, hogy próbáljam ki a hullámokon való lovaglást, erre én legelőször egy voltaire-i nevetéssel feleltem, aztán arra gondoltam, ha az út mellett virágot lehet szedni, hát szedjünk, semmi az, ha egyszer-kétszer elbotlunk is.
A fogadóba három személy érkezve jő, egy szép asszony és két férfi, az asszony kalapja, mely dinntuch vagy szalma, két oldalra fityeg le a feilichen színű kék pántlika, szemmel tartom, járásában Ámor. Mind világi mind mennyei boldogság fog el, amikor elkezdenek a férfiak gitározni, az asszony édesbús nosztalgikus dalt énekel, melly a portugálok melankóliára hajlamos lelkivilágát tükrözi vissza. Oh, hát ez a fado, a szó a deák fatum, azaz sors, végzet szóból származik, ez a gyökér, erre jöhet a suffixum. Végzet dalban elbeszélve, mily nagy rollt játszik ebben a dalban a szentimentalizmus. Epe nélkül mondom, hogy ilyet Szabólcsban nem hallani, kétfajta gitár peng, egy hagyományos és egy portugál. A portugálon 2x6 húr van. Harsogó ömlödözés hangzik az első dal után, bóldog az, aki ezt hallja. Egy anglus bajuszú férfi lép be a fogadóba, popularitást mutat a közönség körében, avégbűl jöve, hogy az énekes asszonyt majd elvigye. Feledtém mondani, hogy ilyen jól legutóbb Szőlőskén érzém magomat, ezelőtt egy holnappal. Az anglus bajuszú úr igyekezete végül triumfál, bocsáss meg, hogy csak deák szót tudok erre, ösmerem én a magyarnak érzékenységét.
Az éjszakám egyébiránt dicsíretesen telik, a magyar nyelv rejtélyeit investigálom álmomban. Egy ortológus folyvást azt szajkózza éjjátékomban, hogy mily szép „ a lánya lenni a szürke haboknak” sor, én meg legott rátromfolok: „a szürke habok lányának lenni” sokkal helyesebb. Fel nem érem ésszel, miért akarják, hogy a nominativus germanizmus hatását keltse? Hiszen a deák ilyen esetekben akkuzativizmussal él, osztán meg így éltek ezzel a régiek is. Hát itt ilyen dolgok történnek.
Bárcsak Szőlőskén lehetnék.
Élj szerencsésen, barátom.

Második levél

Ritka ragyogású barátom,

Ma hajnalban indulánk a mizerábilis tenger parti városkába, Nazareba. A városka története imigyen vagyon, egy nemigen mai eset szerint egy bősz szerzetes egy Szűz Mária szobrot vitt Nazare egyik kolostorából Mérida városába. Reménylette, előtte szarvast lő a sziklákon. A köves tájékon megcsúszott a lova lába, de Istennek hála, nem esett a tengerbe, ezt a gyönyörűséges örömet meghálálván építtette fel a templomot és városkát.
Messze esve lenni arany álmodozásainktól szomorú. Nem hallgathatom el, hogy Nazare álmaim városa lett, persze csak Szépdöngöleg után, csendes gyönyörűséggel nézem messzinnen ezt a csudálatos szent, hömpölygő vizet. Kérem az élet fonalát nyújtó lyányokat, hogy az enyémet el ne messék. Most még ne. Horác lantjának méltóságát érzem a vízen, olyan kedvem lenne békiáltani a szélbe valami szép magyar szót, mondjuk azt, hogy műtét, vagy azt, hogy csűr, körülmény, dicsőség. E legutóbbit csakis egy s-sel, mert ugye itt a gyökér nem a dicsős, hanem a dicső, és így nem dicsősség, hanem dicsőség. Oh, mily logikus és mily nemes a magyar nyelv!
Egész délelőttön hagytam stagnálni a dolgokat. Háládatosan bomlok a szent anyának, a Természetnek a lábaihoz, s tisztelettel imádom bölcsességét, csillogó közönséges kavicsok eránt érzek örömet, s arra gondolok, bárcsak egy mikroszkópiumom lenne. De nincs. Mellettem egy lyányka kis románt olvas, teljességgel nem tetszik rolla, hogy boldog. Bémutatkozom, mire csizmadia angolsággal válaszol, s kiderül, hogy pápista s Kiskalácsosból jött. Szívembül sajnálom már, hogy megszólítottam, csak úgy ömlik belőle a szó, csak éppen nem a szép magyar szó. Reflexiókat teszek, mint te is szoktad, de a lyányka nem pilled, beszédje bőv, még jó, hogy a cifra olaszok nem értik. Ő a férfiembert pasinak, a satisfactiot zsír-nak, oksá-nak mondja, a köszönömöt köccé-nek, a jót kajak-nak, végezetül elköszönésként, na, olaj-at ejt. Ettől rettegtem mindig, hogy valaki ügyetlenül bővíti a nyelvet, és persze, majd szenvedje meg a bővítését az egész magyar nyelv! Mintha a vadonságába lenne visszaöltöztetve a nyelv. Szívembűl sajnálom őtet avégbűl, hogy nem pallérozott a beszéde. Mindemellett a karaktere a lyánykának meglehetősen vox humana volt.
Délután hullámlovagolok, derekasan művelik itt ezt az ifjak, úgy érzem magam közöttük, mint hanga a cédrusok között, bájoló nyájassággal segítenek rajtam, mert minduntalan beleesem a vízbe, nemkülönben szememrül tengerbe vész a napüvegem. Bizony, bizony, rontok, de hát ha nem rontok, akkor építeni hogyan is építeném a karakteremet? Szélesen mosolygám magamon, kezd a szívem melegedni ezen foglalatosság eránt. Meg-megkoccantyúskodom, de ójnak az istenek, és megszabadíttatom a vízben való halástól. Én csakis azt a jót szeretem, amit elébb megszerettetnek velem, s nem azt, amit autokrata módon közölnek. Azonfelyül elkevélyít a gondolat, mert a parton egy nyalka legény a nyakamba csimbalkozik. Szép, noha néhol hibás magyarsággal azt mondja, hogy erántam tetszése nagy, és erántam szerelemre ragadtatott. Vajon ki lappang az ifjú álorcája alatt? Egy zempléni géniusz? Vagy egy populáris egyébiránt tökéletlen dalnok? Netalántán egy makk egészségű national-gárdista? Minek a gárdistát belőrmésznek nevezni, a titoknokot meg secretáriusnak, Debrecennek a grammatikusai protestálhatnak nekem, ahogy nekik tetszik, azt nyerik vele, hogy elmaradnak, s későn veszik fel, mint a módit.
Egyébiránt elszánom magam, hogy estve sétát teszek a parton. Mind akarva, mind nem akarva egy szelíd kacagást teszek, mikoron a tenger hulláma lábom elé dobja a napüvegemet. Isten igazságos, s visszafizetteti a jót a jóval, a rosszat a rosszal, azaz mindeniket önmagával. Ennek hívésében áll a religió, és nem abban, hogy másnak a vallásában piszkálgassunk, abban áll a religió, hogy mással megférjünk. Ó, be kettőzve örvendeznék, ha asszonyanyámhoz hasonlatos emberasszonyt láthatnék! Ahogy andalgok halhentesek, szappanosok, halaskofák között egy rézmetszőre leszek figyelmes. Ó, ha rézmetsző lennék, mint két művész jóbarátom, nem elsőrendbeliek, de ezt a sok parti szépséget bé tudnám metszeni az anyagba. Rollam nem készült még rézkép, részemről a hiúságot vadászni nem kívánom, de ha hiúságommal másoknak kedveskedhetem, mért is ne? Egy budai rác ifjú készít majd rollam képeket, ráállottam, hadd bábozzon vele.
Addig is változatlanul.
Csókold meg B-t a nevemben, és mondd meg neki, hogy nyugtalan vagyok érteni, hogy szeret.

Harmadik levél

Elsője minden barátimnak,

Ma folytatom az utazásom Obidosba. Adieu, Nazare. Szent igyekezettel száll a fogatom a tarajos hullámok mosta Atlanti-parton. Ó, feneketlen mélység, ó, Horác lantja, pendülj, dalold el a csodát dalban. De ne deákul, hanem csakis magyar nyelven. Egy epigramm első sora ömledezik elém a habokból: Bősz zörej csiklandozza szomj ajkam, és írom tovább: Magány, fondor, ne arass diadalt rajtam. Távoll áll töllem az öndicséret, de elégedettség tölti el valómat. Örülök rajt, hogy tálentumocskám itt sem csalattatott meg. Szívem nyilallásait autokrata módon enyhíti a tenger felől fúvó háládatos szél, nem szükségeltetik most nekem nadály. Csak úgy készíthetünk igazán jót, ha nekifeszülünk teljes erővel. Én, ki dii volentibus és invitis könyvgyártó levék, más életet élek, mint aki itt hálókat feszít a parton. Nem szeretnék meghidegedni eránta, hisz olly szépen sorakoznak a távlengészeti, azaz kifeszített farámás hálóján a szardíniák. És, ni, egy jókora polip is. Fekete ruhába öltözött halászözvegy fordítgatja a nap felé, nem túl rajongó arccal, látom, panaszra fakadna az asszonyi terhek igazságtalan felosztása ellen, mint Iphigénia Geothénél, szinte nyögdécsel a terhek alatt. Ezt a szót, nyögdécselni valaha én faragtam, azt hittem, szép, de most jövök rá az Atlanti-parton, mily könnyelmű voltam, a nyögelleni sokkal szebb.
Gőzszekérrel folytatom az utam, a lég itt telve van az olajbogyó ligetek illatával, a hőmérséklet a reggeli hűvösség után szinte forróvá érik. Keresztülmenvén a hegyeken, végtére megérkezem Obidos várához. Mit mondjak? Először is szomjamat oltom finom hideg itallal valami koca-colával. Érdekes szó, egy kisbányácskai kondástól hallottam először, bár megizente, hogy a kocát a disznó nőstényére használjam. Három erős musculaturájú s paraszt arcú legény jöve ki a város szélén álló templomból. Hangosan társalognak új-germán nyelven, firka a testükön, billog a fülükben, elemükben vannak. Édes barátom, nehogy azt hidd, hogy lokálpatriótaságomban lenézem őket, én erős hittel hiszem, hogy olly mértékben vagyok lokálpatrióta, mint kozmopolita. Meghökkenek bár rajtuk, de nem győzöm bámulni őket. Látni merés nélkül, barátom, a teremtő dicsőségét, hatalmát, jóságát nem ismerhetjük. A legtökéletesebb gyönyörrel megyek tovább, a mészkőgerincre épült település csodával tölt el. A veres és barna cserepekkel fedett tetők alól fehéren csevegnek elő a kisasszonyos falak. Egy másik templom tűnik elém, bemegyek, a falon fehér-kék csempék mesélik el Jézus fiúságát. A kép textusa az, hogy nem tudom kik csudálkoznak, hogy Jézus egy ács fia. A másik oldalon már Jézus isteni férfiú, teátrálisan mozog, deklamál, szinte hallik, hogy atlétai hangon szól, és mindez rápingálva a szép mennyezetes csempékre. Azulejo, mondom magamban, azulejo, eredetileg arab szó, a populáris portugál csempét jelenti.

Kijövén egy díszes térre érek, ahol mindent csempe fed, s örvendek rajt, mert egy pellengér tűnik szemembe. Gonosz indulat fog el, de szívesen kiállítanám ide azokat, akik kerékkötői a magyar nyelv megújításának, és akik folyton folyvást azt szajkózzák, hogy én hatalmaskodom és kisajátítom a magyar nyelvet. Nem csoda, hogy restté, két t-vel írom, mert a gyökere rest és nem res, szóval restté válok, pihenni ohajtok. Egy szépen idealizált fejű szobrot nézek rajongva, mikor odajön hozzám egy junói növésű árus, hogy vegyek tőle bögrét. Anglus nyelven magyaráz nekem, s mivel nekem e nyelvben van némi technikám, felelek neki. Majd elnevetém magam, mikoron azt mondá, hogy az ő bögréjét ha megveszem, egyem is meg, no. Dehogy eszem én, mondom nyakas kálvinista módon. A jeruzsálemi bölcsek egy ilyen mondatért feszítsd meg-et kiáltottak volna rá. Én valóban azt hiszem, hogy egy felette tiszta fejű, s igen nagy tudományú és tisztult érzésű emberasszony, ne ropogtasson bögrét. De barátom! Az a bögre csokoládéból volt, benne mézédes nedü, valami égetett szesz, paradox egy mondás, de a hamisnak csak látszó nem hamis. Magamnál egyet sem ismerek képesbet, hogy tanuljon és tanítson. Ha idő marad reá, ma estve olvasom a portugál történelmet és extraktust csinálok belőle. Mily kár, hogy az ifjak nem fogadják meg az öregebbek jótanácsát. De te, barátom, úgy olvass mindég, hogy toll legyen a kezedben, csak így mehetsz sokra.
Szeretném tudni, mit adjak, mit illik vennem annak, akit olyannyira szeretek.
Ölellek.

Öt estém a hegyekben

Úti jegyzetek a Tátrából Petőfi Sándor stílusában

Első jegyzet

Hol volt, hol nem volt, volt a világon egy prózaíró, ki díszes klaviatúrájába beleunván utazni indult. Nem titok, hát kimondom, ez a prózaíró én voltam. Történt az indulás egy téli reggelen egy frantzia négykerekű petróleum talyigával. Jómagam potyautasként helyezkedém el hátul. Ezt csak azért írom, nehogy valaki azt higgye, hogy saját alkalmatosságon utaztam. Nem tartok ekvipázst. Én inkább bevárom Pesten is a közkészségeket, bár sokszor olyannyira hiában, mint ahogy a cinkotai bakter várja az angol koronát. A talyiga előállt, s én elbúcsúztam fiamtól. Olly melegen, olly nehéz szívvel, mint a hajdani fűzfasípot fújdogáló fiúcskától. Ő csak baljára fordult, roppant karjával átölelte sápadt vánkosát. Látszott rajta még így álmában is, hogy szerelem tüze ég fiatal szívében.
A talyiga elindult, s én szentimentális gondolatokba mélyedtem. Hej, lányok, hálát adhattok Istennek, hogy ilyen utastársatok lesz, mint én vagyok! Az első minutumban egyetlen fonéma sem hagyta el a számot. Elbóbiskoltam. Nem tudom, meddig mehettünk, meddig nem, mikor rémítő kiáltás hangzott:
- Megállj!
Előttünk egy szilaj tekintetű ifjú termett pisztollyal a pantallószíjában.
- Meghaltok! Meghaltok! - kiabálta.
- Kegyelem! - jajdultam fel reszketve. - Mennyit kér? Szíves örömest odaadom erszényemet, mely tartalmastul sem ér többet, mintha üres volna... én magyar író vagyok.
Regényeim nem igen kelnek, mindamellett, hogy szörnyen dicsérik.
Ilyeneket habartam össze-vissza, mint afféle ijedt ember.
- Nem kell az erszényed! Még egyszer ismétlem, meghaltok, ha nem kötitek be a biztonsági cingulusokat.
Azzal negédesen mosolygott és szekundánsával arrébb ballagott, de szemének kökény sugarát sajnos már nem vetette ránk.
Újonnan elbóbiskoltam. És álmodám. És álmaim oly szépek voltak! Édeskedvesem jött felém betyár formában egy pergola alatt subásan roppant nézésével. Inge bő ujját felfútta a zephir, és karján csakúgy dagadoztak az erek.
Azt mondják Felvidék nagyon szép. Én már temérdekszer jártam ott, az első benyomást sosem feledem. De most restellem újra leírni, embertelenül érezném tőle magam. Aztán döcögni kezdett a talyiga, mint némely író prózája. Ah, megérkeztük Besztercebányára! Ez a város télen igen szép. Igen szép halott. Minden szürke és fekete benne. Hát akiknek siratni valójuk van, azok szedelőzködjenek, és jöjjenek ide! Itt aztán kisírhatják óceánnyi bánatukat.
De nini, emelkedik az út, a hegyek szemlátomást növekednek, s oly gyönyörködve mutatják magukat előttem, mint a gyermek, akinek nagyapja új ruhát hozott. És ahogy haladt az út mind beljebb és beljebb a fenséges Tátrába, úgy lett egyre fehérebb minden. Mintha velünk együtt jött volna meg a természet nagyapja, a deres tél, és öltöztette volna szurtosfekete unokáját szűzi fehér ruhába.
Tátra! Egymásra hányt millió piramis!
Vannak falvak, városok, melyekbe mihelyt belépek, úgy érzem, mintha otthon volnék. Olyan, mint egy életteljes középidejű férfiember, mint aki még nem ette meg a kenyere javát, épp csak a cipója felét graduálja.
Óh, Donovaly! Mily lángsugarú lélekkel diskurálok itt rólad. Hogy miért?
Primo: Itt láttam először az idén havat.
Secondo: Itt eszem éltemben másodszor sztrapacskát.
Tercio: Itt fogok három napon át hódolni gyermeki szenvedélyemnek, a havon való futamodásnak.
De nini, a nap, mint egy aggastyán király, akinek lefútta a szél a koronáját, szégyenében elbujdosik az özön fenyűk mögé. Az ájer hűl. A szél támad.
Míg én a táj páratlan fönségén, és a másnapi sífutamodás részletein merengtem, addig utastársaim lepakolták a talyigáról az ekvipázst. Én is vállra kaptam vala a sajátomat, és a rút, cudar szélben a fogadó felé baktattam.

Második jegyzet

Hát a fogadó nem volt valami non-plusz-ultra. A tágas pitvarában erőteljes petróleumszag terjengett, s mint egy nagy fekete kélgyó, tekerődzött a magos pitvar félig elontott oszlopi között a setétség. Az angyalát is! Nem erre számítottam, de hát perbe szállhatok-e Istennek, aki ezt adta? A receptzió főnöke komor férfi. Látszik rajta, hogy több gyönyörűséget lel a borban, mint a hóban. De szívében mély emberi szeretet. És előttem minden ember annyit ér, amilyen értékű a szíve. A több száz személyes fogadó egyébiránt üres volt, mint a pór nép hombárja. Mi négyen laktuk csak vendégek, a magyar hon leányai. Amikor pihenni dűltünk, irgalmatlan ordítások és hebegések hallatszottak a coridorról. Ó, gyalázatos fogadó, gyalázatos szobája! Ha ilyen az este, akkor milyen lesz vajh, az éjszaka? Most már nemcsak kint volt nagy hó és szélvihar, hanem a félelemtől a szívemben is.
A vacsorát tálalva kaptuk a fogadó ebédlőjében. Nagy rózsás asztalon a lágy, meleg knédli káposztamártással. Mennyei volt. Vacsora után úgy tengtem, mint az őszi légy. Mozdulni is alig bírtam. De erőt adott a másnap reggel, amikor majd elindulhatok a komor, mogorva bércek közötti sík völgy gerincén. És a lábomra csatolt léceken futamodhatok majd előre, mindig csak előre, bele a roppant dicső természetbe.
Vacsora után szerény kis hajlékunkban egyik utastársam egyszerre elkezdi gyalázni a pesti harmincas buszt. Mire én kötelességemben tartottam védő szót emelni, mert ezen ekvipázson járok évek óta rendeltetési helyemre. Aztán elholnak a fonémáink, s nékem eszembe ötlik egy vízió, amikor az említett buszon zötykölődvén egy sokat látott és szenvedett hazámfia kért magának helyet. Látszott rajta, hogy borozásból jött, orra és kedve veres volt erősen, sőt mi több paprikás. Hányszor van az életben, hogy mikor az ember már szinte az ujja hegyével éri az almát, a sors elkapja tőle s fügét mutat neki. Hát ez látszott ezen a szegény póron is. Pertuban szólt hozzánk, a maga lelki mivoltában elég borzoltan, s arra kényszerített mindenkit, hogy daloljon, énekeljen, ne legyen olly búvalbélelt, mint kaszapengetéskor a fürj. Gondoltam, nem figyelek rá, nem rontom a véremet, de épp mellém telepedett. Iparkodj, na, danolj már, követelte. Én, a szendelelkű, ijedten néztem rá, de szerencsére valaki megmentett. Az isten áldja meg őt! Arra biztatta a jóval fentebb említett borvirágos urat, hogy kezdje el az éneket. - Valami vidámat, komám – mondta neki. „Ellőtték a jobb karomat, folyik piros vérem...” kezdte amaz.
De itt kettészakadt az emlékezésem egyébként is feslett fonala, mert egy iszonyú fuvallat majd béhajította az ajtót, ordítván, hogy. - Rettegj! Felugrottam az ágyból, s bevertem a kobakom a felettem lévő nyoszolya szélébe. - Szent Kleofás, nemtán haramják lepték el a fogadót?
Ah, türelem! Holnap már egy napja lesz, hogy itt vagyok, csak el fog telni valahogy ez a pár nap, csillapítottam csillagtüzes lelkem. Visszadűltem az ágyamra és pennámat elővéve írogatni kezdtem. De semmi említésre méltó nem jutott eszembe. Sallangos, dagályos, puffogó mondatokat vetettem papírra. Én mondom, amiben egyszerűség nincs, abban nincs semmi.
De szerencsére közeledett az éjfél, s karján hozta gyermekét, az álmot, s ez felém nyújtotta párnás kacsóját, hogy kivegye kezemből a tollat. Én penig nem ellenkezém, engedtem a kis kéznek és mély álomba merültem.
Az álmodtam, hogy Debrecenben vagyok, minden csupa sár, a guta üt meg, mert nem elolvadt a hó! Az utcákon meg szalonna, kiaggatva a kerítésekre, mennyi hízott disznó van itt! Én, az elhagyatott kis írócska, viszem a kéziratomat az Alföld szerkesztőségébe, de senki sem figyel rám. Penig már egyszer leközöltek, most meg nem ismernek meg? Az angyalát! De hát ilyen a magyar, különösen szeret felejteni.

Lila hangák

Úti levelek Skóciából Pál apostol stílusában Margit első levele az Utcabeliekhez

Kedves Szomszédaim!
Legelőször is hálát adok Istennek, hogy a fehér szelek szárnyán Budapestről egyenesen Edinburgh-ba repített. Hangákkal lilára pingált hegyek között kanyarog az utunk tovább, egy parányi falucskába megyünk délnyugatra. Ó, mily fenséges látvány!A bodorzöld völgyek lankáin tiszta élő gyapjak legelésznek, ha megszomjúhoznak, ott van nekik, a szép híves patak, a Clyde. Ami mögöttem van, azt elfelejtve, ami pedig előttem van, annak nekifeszülve kígyózom a szerpentineken egyenesen Dunscore felé. Akinek hatalma van a saját kívánsága felett, szerencsés ember. Én, kedves szomszédaim, gyenge és gyarló vagyok. Folyton csak megállásra áhítozom, itt egy patak, ott egy vízesés, emide egy sárga virág, amott meg egy magányos homokkő házikó. Mindent hallani, érinteni, szagolni, látni, érinteni szeretnék. De ha hiszitek, ha nem, Pam, ez a csodálatos asszony, megérzi szívem akarását. Többször tartunk pihenőt, és mily véletlen, épp ott, ahol vágyom lenni. Hát, igen, ami a szívek hústábláira van felírva, azt könnyebb betartani, mint a kőtáblára írottakat, kedves szomszédaim.
Három gyermeket viszek jutalomüdülésre, hát mondanom sem kell, hogy erre a hét napra gyerekké teszem magam, csakis azért, hogy megnyerjem őket. Ez most a munkám. Meg az, hogy örüljek minden pillanatnak. Nagy feladat ez, kedves szomszédaim. No, nem, nem azért írom ezt, hogy gúnyolódjam, gondolom, láttatok már ti is örömre alkalmatlan és képtelen embert eleget. De én most nem akarok szomorúakat írni, mert ha megszomorítalak titeket, akkor ki vidámít majd meg engem, ha hazamegyek? Úgy szeretnék valami fülledt, erotikus történetet írni a Clyde folyó partján pásztorórázó szerelmespárról! Igen, igen, kedves szomszédaim, hát mi másért kaptuk volna a tapintás, ízlelés, szaglás képességét? Épp a történetem szálait szövögetem az egyik vízesés lábánál, amikor történik valami, amire csak éjfél körül derül majd fény. Hogy mi? Nos. Dióhéjban csak annyit, hogy olyan, de olyan hamar össze tud omlani ez a földi sátor. Mert kézzel van csinálva.
Képzeljétek! Éjfélkor jövök rá, egy barbecue-partin, hogy elveszett a mobiltelefonom. Hát, igen, a figyelmesség dolgában hajótörést szenvedtem. Meg aztán ott, a vízesésnél elvette az eszem a sátán. Folyton csak B-re gondoltam, akit annyira szeretek, hogy néha majd megeszek. Szóval ábrándoztam, tudjátok, feddhetetlennek lenni nehéz. De ti, kedves szomszédaim, helyet se adjatok az ördögnek. Ne legyetek kelekótya merengők, épp elég az, ha én az vagyok.
És akkor most részletezem. Felhívatom magam egyszer, kétszer, háromszor, de semmi. Egy pap autójában is ültem aznap délután, csakis ott csúszhatott ki valahogy a zsebemből, gondolom. A zsebemből!, kedves szomszédaim, ahova soha, de soha nem teszem. Hívjuk a papot, de ő épp éjszakai madármegfigyelésen van. Igen, ez a hobbija. Szerintem ez nemes és dicséretes szenvedély, legalábbis mindenképpen figyelemre érdemes. Később kiderül, hogy nincs a nevezett pap autójában. Szállásadóm férjével dzsipbe ülünk, mert már semmi kétség, a vízesésnél eshetett ki. Ó, de bolond az emberi ész, kedves szomszédaim! Tizenöt mérföld az út oda, tizenöt vissza. Zuhog az eső a hegyek között. Csodálatos látvány. Nagy öröm lepi el szívem, hogy részese lehetek e hegyi kalandnak. Aztán restelkedem. Felveszem a hit sisakját, a kedvesség pajzsát, a hála vértjét. Rókák, szarvasok, éjszaki kisemlősök villantják a szemük neonzöldjét. Colin pedig mesél. Elmeséli, hogy régen sok vörösmókus élt itt, de a szürkék addig üldözték őket, mígnem mostanra szinte teljesen kihaltak. Hát nem épp, mint az emberek? Aztán meg, hogy sok errefelé az orvvadász. Pénz nélkül szeretnének vadhúshoz jutni. Nahát! Még ilyet! De aztán, mint éjjel a tolvaj, meglep egy gondolat: Egy orvvadász sem bűnösebb, mint én. Jaj, te ítélkező ember! Más szemében a szálkát, a magadéban a gerendát sem. De nincs több idő az elmélkedésre, megérkezünk a vízeséshez. Csobog a víz a sötétben, hallom, de nem látom. És nini! Itt az eső sem esett. A mobilom előtt négy-öt lábbal van az esőzóna széle, Colin épp megvilágítja a zseblámpájával. God is great, mondom neki. Mosolyog, érti, ő is így gondolja.
Kedves szomszédaim! Kegyelem veletek, ezt én, Margit írom a saját kezemmel Dunscore-ból, Jane Haining skót misszionáriusnő szülőfalujából.

Margit második levele az Utcabeliekhez

Kedves Szomszédaim!
Megismertem egy skót embert, ezzel az emberrel szeretnék dicsekedni, nem önmagammal. A neve Robert Burns. Dalszerző, dalnok, költő, bárd. Azt mondhatjátok erre, de hát ő már nem is él, akkor hogyan ismerheted? A verseiből, drága szomszédaim, a verseiből. A verseiből ismerszik meg a jó költő.
Nos, elmondom nektek. A dagályos divatköltészet korában születik Skóciában egy parasztfiú, aki a nép nyelvén elkezd mindennapi témákat érthető módon megénekelni. Tisztára mint a mi Petőfink. A verseiben benne van az egész gyönyörűséges teremtett világunk: a bogarak, a madarak, a búza, az egér, a virágok, a halál, az ember és a szerelem. Az ő verseiből aztán kihallatszik a szélesség és hosszúság, a magasság és mélység, azaz Isten mindent átfogó teljessége. A kis Burns anyja legendákban és babonákban gyökerező meséin nő fel. Alloway-ban van a szülőháza, a Doon folyó partján. A ház apró ablakai és vastag, tömör fala védelmet nyújtott a zord skót tél ellen. Nem messzi innen áll egy temető, a temetőben nyugszik Burns két kedves megénekelt figurája: Tam O'Shanter (Kóbor Tamás), mellette Tam régi, hűségesen részeges ivócimborája, Soutar Johnnie (Csiszlik Jancsi), a suszter. Hát ez a két férfiember igencsak híjával volt a kegyelmi ajándékoknak. Ittak, paráználkodtak, duhajkodtak, aztán megint ittak. Igen, igen, kedves szomszédaim ők mindketten nagyon-nagyon szerették a bort. Sőt mi több, Burns is nagyon szerette. Paraszt volt, gazdálkodni próbált a mocsaras, kátyús földön, de alig tudta kicsikarni belőle az élelemre valót. Az ivással sok örömet, de még több fájdalmat okozott magának. A helyi presbitérium rendszeresen bűnösnek találta a kicsapongó életmódja miatt. Ó, te ítélkező ember! Mert amikor más felett ítélkezel, magadat ítéled el, hiszen magad is ugyanazt cselekszed, miközben ítélkezel. A képmutató bíráknak Burns szatirikus versekkel vágott vissza. Itt van a templomkertben Willie Fisher sírja is, egy különösen rosszindulatú presbiteré, aki egy éjszakai ivászat után az árokban lelte halálát. Nem azért írom ezeket, hogy okoskodjam, hanem azért, mert intelek, mint szeretett szomszédaimat, titeket. Mondom hát, ne fizessetek senkinek rosszal a rosszért, ahogy azt Burns tette, a viszálykodás a lelki kiskorúság jele.
Utunk következő állomása Dumfries, ahol a főtéren áll a költő szobra. A szobor fején sirály ül, éppoly szürke, mint a kő, melyből a test vétetett. Először azt hiszem, a sirály a művészi terv része, a szárnyaló képzelet szimbóluma. De nem, a sirály elszáll, a szobor marad. Látjátok, szomszédaim, mennyire nem vagyok alkalmas arra, hogy önerőből bármit is megítéljek.
Burnst harminchét évesen szólította magához az Úr. A Globe Innben, a régi kedvenc kocsmájában még mindig a kandalló mellett áll a széke. Vigyázzák, nézik, ügyelik. Hisz tényleg, a legnagyobb dolog a szeretet, nem? Január 25-én, Burns születésnapján rendezik Skóciában a Burns Suppert. Ez az élet és költészet nagy napja, estéje, amikor összejönnek az emberek és haggist esznek, whiskyt isznak és Burns-verseket szavalnak. A haggis valami olyasmi, mint a mi kisgömböcünk. Birkagyomorba töltött belsőségek, melyhez némi zabkása és fűszer is adatik. Burns ódát is írt hozzá. Én is megkóstolom a haggist, közben felföldi Mary-re gondolok, a kecses szépségre, akinek megígérte a költő, hogy elszökteti. Láttam a múzeumban a róla készült festményt, hosszú perceken át néztem, tényleg elbűvölő teremtés lehetett. Szegény leány várt, várt, de a költő nem jött, ő meg belehalt a bánatba. Mert minden tiszta a tisztának. „Szerelmes szívét néma por mállasztja, nem kíméli! De bennem mindörökké él a szép felföldi Mary.” (Ford.: Jékely Zoltán)
Igen, becsapta a leányt, és persze ti most azt gondoljátok, hogy még ilyen gazembert. Talán igazatok van, talán nem. De arra emlékeztetlek titeket, hogy aki áll, vigyázzon, hogy el ne essék. És még az is lehet, hogy csak a költő fantáziájában élt a szép felföldi lány.
Kedves Szomszédaim! Ha távol is vagyok tőletek testben, lélekben mégis veletek vagyok. A szomszédi szeretetről pedig nem szükséges írnom nektek, hisz ezt gyakoroljátok nap mint nap az egész Cházár András utcában. Ha véletlenül összefutnátok B-vel, amire igen kis esélyt látok, adjátok át neki forró ölelésem. Ó, én balga kishitű ember! Kegyelem veletek, ezt én, Margit írom, a saját kezemmel Ayr-ből.