„Rajtam kívül senki sem hitt ennek a kötetnek a létrejöttében. Nem is kötet ez még, csak amolyan szándéknyilatkozat. Emlékszem, egyik szponzortól szaladtam a másikhoz, és próbáltam meggyőzni őket, mennyire fontos létrehozni ezt a könyvet. Publikációim még egyáltalán nem voltak, de kézzelfogható bizonyságot szerettem volna felmutatni arról, hogy író szeretnék lenni.”

A mozdonyvezető (részlet)

Amikor az egyenes, távolba futó sínpályán feltűnt a piros mozdony, s a váltókezelő befejezte a sorompó leengedését, akkor jutott eszébe a verseny. A verseny, amit már másfél éve minden második héten játszottak, és az a jóleső izgalom, amit ilyenkor mindig érzett. Az ő reggeli vonata és a városból jövő nyolctizenötös személy félúton találkozott. Egy hosszúkás erdő közepéhez képest mérték a célt. Aki a saját menetirányából érkezve túljutott az erdő közepén, az nyert. A játék igazi izgalmát a rajtuk kívül álló tényezők: piros jelzés, késve indulás és egyéb kiszámíthatatlan dolgok adták.
Piszkosan vette át a vezetőfülkét. Összeszedte a szemetet. Az órájára nézett. „Még három perc van indulásig” – gondolta, és benyomott egy gombot az óráján. Amint a kvarchomok mezőjébe beleszántott az első szám, lehajtotta kék egyenruhája ujját, és kezével ütemesen kopogott az ablaküvegen. Az ötvenkilencedik ütem után hirtelen felrántotta zakóját, és az órájára pillantott. Az előző jel lábai még látszottak futólag, de ténylegesen nem lehetett kivenni belőlük semmit. A sima lapocskára ficánkolódva kirajzolódott az egyes szám. „Ma én nyerek” – örvendezett, és egy piros szeméttartóra lett figyelmes. „Milyen érdekes, bámult el, mintha nem láttam volna még soha, pedig már elkoptatta az idő”.
Bekapcsolta a rádiót. Kedvence énekelt másfél percig. Már minden kétséget kizáróan érezte, győznie kell. Megörült.
Késés nélkül indult el.
A reggeli napsütésben az útszéli fák és házak időtlen tisztasággal, elmozdíthatatlanul sorakoztak. Az ablakon át lenézve a jól ismert tájra az az érzése támadt, mintha minden, amit csak lát maga körül, az ő birtokában lenne. Mintha az ő kezének jóindulatú mozdulataitól függne mindennek a létezése.
Fél nyolc előtt öt perccel hagyta el a harmadik állomást, s a távolban lilásszürkén látszott már a verseny színhelye. „Szabad az út, győzni fogok!” – sóhajtott, és hagyta, hogy az izgalom bénító súlya ránehezedjék tagjaira.
Valami zavar támadt. A forgalomirányító besietett az irodába, a jelzőlámpa pirosra váltott. Meg kellett állnia. Még izgatottabb lett. „Nem, ez nem lehet” – szorította ökölbe kezét, amikor az egyenes pálya végén, a másik sínen feltűnt a szembejövő mozdony. – Csináljatok már valamit! – ordított ki az ablakon.
Be sem fejezte a mondatát, amikor a lámpa fénye újra szabad utat jelzett.
A mozdonyvezető izmai megfeszültek, és mintha akaratának és vágyának minden ereje a járműbe szállt volna, nagy rándulással elindította a vonatot.
A pályaszakasz sebességkorlátozását figyelmen kívül hagyva, kissé szétnyitott lábakkal, egyenes tartással állt a műszerek előtt. Lefeszített talpán át érezte az emberfeletti erőt, ami egész testén végigfutott, és ami úgy szívta a mozdonyhoz, mint fák mélyre nyúló gyökereit a föld. A szembejövő felfoghatatlanul gyorsan hagyta el az erdőt, egyre közeledett. „Még az erdőt sem értem el” – dühöngött magában, és kinézett az ablakon.
Amikor egymás mellé értek, és a vörös tehervagonok csörgő hangját meghallotta, akkor eszmélt rá, hogy még minden lehetséges.(…)