„Annyira dús ez a regény, mint az esőerdő, amiben öt percenként új egyed fejlődik. Magyar Száz év magány elmúlt éveinkről, jellemünkről. A végére érve azonnal hozzáfogtam újraolvasni. Ez többet mondhat bármiféle értékelésnél. Andersen meghalt, mese nincs! De bizony, hogy van. És nem is akármilyen.”
moly.hu


Kritikák



Olvass bele


Ördög Rozál eredetileg lánynak született, az élet tette fiúvá, vagyis hát az Ördög család, amelybe akarata nélkül beleszületett. Nyolcéves lehetett, amikor édesapja, egy kiskun öntudatú nagykun egy csárdai balhéban, ahol bokáig jártak a vérben, véletlenül elcsúszott, beverte a fejét a kármentő könyöklőjébe és egy ó, jaj, anyám, engem senki sem szeret, mondat után elhunyt. Az édesanyja, még ez előtt a sajátságosan tragikus esemény előtt megszökött egy magát francia professzornak valló, de a kunsági tájszavakat kiválóan ismerő parfümárusító szélhámossal, akinek híre jóval megelőzte azt a buja, érzéki virágillatot, amellyel a kun puszták állatait és embereit szó szerint begerjesztette. A külföldön, azaz a környező kistérségekben bél- és egyéb jóslásairól hírhedt sarlatánnak igen nagy érzéke volt a tükröződő felületekbe, tükör, víz, vér, bor való bámulásra. Az illatok és kenőcsök mellett furcsa módon kereslet mutatkozott jóstehetségére is. Rozál anyukájának munkát ajánlott, melyet az ötgyermekes egyébként tisztességes, tiszta, rendes asszony azon nyomban elfogadott: a hajnali narancssárga ég alatt meztelenül kellett segédkeznie a kun puszták csodálatos virágainak szedésében, melyekből a parfümös pár nap alatt kifacsarta az életnedvet, majd hetek múlva, idegen országokban, mint igazi unikumot Pipimparé Katica fantázianéven jóval a világpiaci ár felett értékesített. Pakolásokat is ajánlott, a számadónéknak rozsliszt és illatos olaj keveréket, a tanyásnéknak kenyérbelet és tejet, a disznópásztornéknak pedig frissen húzott kútvizet. Tény, hogy megszépültek a homokháti asszonyok, a kocsmai táncosnőket álhajjal, hamis fogakkal, kipárnázott csípővel, magas sarkú cipővel és arcfestékkel csábítgatta. Ékszereket, gyöngyöket, aranyat kapott cserébe és még valamit, homoki bort, melyet egy fadézsába öntetett, illatos olajat cseppentett bele, és kétnaponta abban fürösztette magát Rozálka édesanyjával. De nem elégedett meg ennyivel, az elegáns úr nem használ illatszereket, mondta, és virágmintás alsóit a réten mosatta és szárítatta a gatyamosásért sorban álló kacérabbnál kacérabb nagytestű kun asszonyokkal. És még itt sem állt meg. Egy hosszú, fárasztó nap után, amikor ízületi fájdalmakra panaszkodván fáradtan megtért a szállást adó Rozálkáékhoz, egy állványra helyezett vízzel teli lavór fölé görnyedt, és addig révedt a vízbe, míg meg nem szállta az ihlet. Felfokozott politikai és szociális érzékenységének köszönhetően megjósolta a Szlovákiából érkező kergemarhakórt, a héthúszas kenyér árának szűnni nem akaró emelését, a minimálbér pontos összegét, Puskás Öcsi halálát, az öszödi beszédet, és az MSZMP KB titkár ellopott földi maradványainak lelőhelyét.
(…) Nálunk Magyarországon különösen szeretik csúfolni egymást az emberek: a református a katolikust tahónak, a katolikus a reformátust bunkónak, a halasiak a majsaiakat sündisznósnak, a jánoshalmiakat cirmoshasúaknak, a kalocsaiakat madzagosoknak, a kiskőrösieket tökmagosoknak, a nagykőrösieket uborkásoknak csúfolják. De a magyarok csúfolkodó kedvének az országhatár sem állhatja útját. A bosnyák sógorokat szarnadrágnak, a disznómiskároló morvákat töklopónak, a drótostótokat pedig egyszerűen csak köcsögnek szólítják. Szunyogh Adorján, Ördög Erzsi kedvese is örökölte ezt a fajtaspecifikumot, és veleszületett ritmusérzékével megspékelve egyenes út vezetett ahhoz, hogy országos hírű vőfély legyen. Alig töltötte be a huszonötöt, amikor barátjával, Tüdős Imre tűzoltótiszttel Halasra vonatoztak. Dorjánt Szedacsek molnár legkisebb lányunokának lakodalmába hívták egyéjszakás vőfélyi munkára. Az öreg Szedacsek a nyolcvanhetediket taposta, és idős kora ellenére reménykedett abban, hogy valami állami segítséggel vagy társadalmi összefogással felújíthatja és újraindíthatja híres szárazmalmát. Ezt azonban már nem élhette meg, mert az esküvőre harmadnap kézen fogta feleségét, és kicsoszogott vele a kertbe, az utcai kiskapu felé. Néhány perccel azután, hogy elhagyták a házat, hátuk mögött hatalmas robajjal és nagy porfelhőt kavarva összeroppant a malom és vele együtt a lakóház is. A meggyengült falak nem bírták tovább, de az Úr vigyázott az öregekre, másnap átköltöztette őket a fellegeken túli szélmolnárok céhébe. Dorján nagyon készült a munkára, tudta, hogy nyakas kunok közé jön, akik nem röhögnek akármilyen szakállas pesti vicceken. Ezért a következőt találta ki: az ifjú pár elé tett káposztástál egyik töltött káposztájának a burkából veréb fog kiszállni. A biztonság kedvéért öt verebet is hozott egy kis ezüstkalitkában, amelyet az ismerkedés után rögtön Ördög Erzsike kezébe nyomott. Kolibri vagy kanári?, kérdezte Erzsike csábos mosoly kíséretében. Nem, felelte Dorján, öt szerencsétlen ázott veréb. Erzsike ellenállhatatlannak találta a fiú humorát, és mivel véletlenül ő is hivatalos lett egyszerre a lagziba, ördögi tempóban kezdtek peregni az események. Az első csók az Elköltözik ősszel a fecske, Nyáron megeszi az aludttejet a macske, rigmus után csattant el, amely természetesen Dorjántól eredt, s Erzsike számára egyértelművé vált, hogy ilyen szellemes, különc figurát nem fog az útjába fújni a homoki szél, tehát nem hagyhatja futni. Erre jócskán rásegített a fergetegesen sikerült veréb-project, amelyet később széncinegékkel és ökörszemekkel adott elő, s örök belépőt nyert a térség disznótoraiba, névnapjaira, keresztelőire, csikónyírásaira, esküvőire. De, mondják, sok jóból is megárt a sok, és valóban, Dorján két év elteltével annak rendje és módja szerint kiégett, depressziós lett, nem vállalt több fellépést.
(…)
Don Rodrigó, akit csak Kun Rodrigónak neveztek a Homokháton, mert a Don-nak nem sok értelmét vették, eredetileg Sajtos Pistaként látta meg a napvilágot Kiskaproson. Tizennyolc se volt még, amikor felmérte horizontális és vertikális életlehetőségeit, és úgy döntött, inkább kitalál valamit, de akkor sem lesz lógó orrú, frusztrált, szenvedélybeteg, lelki szélütött kelet-európai. Nem fogom kiszolgáltatni magam ennek a tetves homoknak, mondta, majd kikérte a jussa rá eső részét, egy alig használt, keveset futott, jó állapotban lévő, extrákkal is felszerelt ekhós szekeret, és elindult nyugat felé. Még el se érte a határt, és máris sikerült felvennie öt felesleges embert. Az első egy sámán volt, aki előtte sullogóként próbált megélni, majd tájfölnézésből tengődött, aztán zöldmezőjegyző lett, és a szegedi várban szimpla köztörvényesként pedofilia miatt raboskodott. A sok kínzóeszköztől, a Ráday-bölcsőtől, a szűzlány szorítójától önkívületi állapotba került, eszméletét vesztette, és a kollektív tudatalattiba menekülvén a Kalevalából, az özönvíz mítoszokból, valamint vogul, osztják és ősmagyar munkadalokból skandált összefüggéstelen sorokat. Ha ilyen állapotban beteget hoztak hozzá, nyomban meggyógyította, hát éppen ez a medikusi vénája tetszett meg Sajtos Pistának, akin az otthontalanság miatt, vagy más miatt, ki tudja, a hipochondria jegyei kezdtek jelentkezni. Szóval a sámánnal kettesben zötykölődtek a túlsó félen, azaz a Dunántúlon, amikor a Bakony sűrű, setét erdejében szállást keresvén útjukba keveredett bizonyos Nyikolaj Suhaj egy hozzá tartozó medvével. Suhaj egy délvidéki vándorcirkusz kiugrott erőművésze volt, akinek a tulaj nem fizette ki azt a sztárgázsit, amit a szóbeli szerződéskötés alkalmával megígért. Több se kellett Suhajnak, otthagyta az egész bagázst, gondolta, elbujdokol, és maga alapít egy vándorcirkuszt, akkor senkitől se függ majd. Pista felajánlotta neki a segítségét, arra kérte, csatlakozzon hozzájuk, és jóindulatától vagy rettegésétől vezéreltetve egy svájcisapka szedret szedett a szemlátomást elanyátlanodó medvének. A medve új erőre kapván legott bemutatta világszenzációs számát a két ágrólszakadt nézőnek. Egy hosszas, végtelenül unalmas birkózás után Suhajt két vállra fektette, majd hanyatt dobva magát, egyik lábát a másikon keresztbe téve, kivette Suhaj szájából a cigarettát, és cinikus fintorral pöfékelni kezdett. De mivel senki sem nevetett, a számot még kétszer megismételte, aztán cigizés közben egyszerűen elaludt, úgy kellett kiszabadítani a cigarettát a karmai közül. Hogy miért nem nevetett Pista a szenzációs előadás alatt? Hát csupán csak azért, mert a fejében tervek, fortélyok kezdtek kiábrázolódni, vándorcirkuszt alapít, beveszi ezt a két szerencsétlent meg persze, magát, és egy szerencsés műsorterv esetén dőlni fog a lé. Ebben aztán meg is egyeztek, Suhaj kezdte kifejezetten szimpatikusnak találni a tatárosan metszett szemű Sajtos Pistát, de mint tapasztalt cirkuszos adott neki egy-két hasznos tanácsot. Ha a szakmában vinni akarod valamire, először is felejtsd el a neved, mondta és hozzákezdett szokásos nyolctojásos edzéséhez. Pista névvel semmire se mégy, magyarázta a kissé meglepődött fiúnak, Magyarországon nem lehet eladni semmit Pista vagy Jóska névvel, most inkább a spanyol nevek mennek. Így lett Sajtos Jóskából Don Rodrigó, és azon kezdett agyalni, milyen számmal rukkoljon elő. Próbált ezt, próbált azt, mígnem végül a késdobálásnál kötött ki. Suhaj leültette a medvét egy svájcisapka eperrel a nagy tölgyfa törzséhez, Pista kezébe nyomott öt kést, és ennyit mondott, hasztalaviszta, szenyor. Pista várt, várt, várt, majd megragadta az elsőt, lendületet vett és még jó, hogy nem dobta el, a medve abban a pillanatban arrébb fészkelődött, mert elfogyott az epre. Hozzatok már neki egy kis gezemicét, szólt oda a szekérhez, így sohasem lesz kész a számom. Sajtos Pista ripsz-ropsz megtanult kést dobálni, és ezt elsősorban nem istenáldotta tehetségének, mint inkább istenverte beszariságának köszönhette. Kökény, a medve minden feltartott kés pengéjének megmutatta a foga fehérjét, és remegő orrlikát le-fel huzigálva morcogva dünnyögött Pista felé. Nem volt mese, a legjobbat kellett az önjelölt igazgatónak adnia, és nem is akárhogy, fifti-fifti alapon egyezett meg a tiszta nyereségben Suhajjal, de hol volt Suhaj szakmai tapasztalata az övéhez képest. Azt a józan pusztai eszével rögtön felfogta, mi lenne az esetleges hibázás következménye, tehát nem hibázott. Amikor az ötödik kés is beállt a fába, Pista megszédült, és úgy érezte, menten összeesik, jobbnak látta hát, ha mindezt, amíg még magánál van, önszántából teszi. Kökény pofozott lelket belé, rögtön ott termett, és széles mancsával arcon veregette. Késdobáló lettem, mondta Pista, amikor feleszmélt, késdobáló, és örömében egy erőtlen, vicces balegyenest húzott be a kötélidegzetű mackónak. Ahogy mendegélt a három elszánt férfiú, illetve, ahogy zötykölődtek a szekéren, eléjük állt egy torzonborz külsejű emberforma ember, akiről csakúgy ordított a barbárság, és utóbb kiderült, hogy nemcsak bigámiáért, hanem trigámiáért is ült már. A polgári foglalkozását tekintve tyúktojózó Paprika Jóska, megunván azt, hogy a feleségei és női ízekre szedjék, gondolt egy nagyot, otthagyta Bábolnát, elköltözött a Bakonyba, és elég veszélyes alkalmi munkákból tartotta fenn magát. Pénzt vagy életet, mondta, de mivel maga sem gondolta komolyan, egyszerűen kinevették. Amikor másnap megborotválkozott, és a hegyi patakban lemosta magáról előző élete mind a hétszázhetvenhét bűnét, egy jó karban lévő középidejű férfiember állt a társasággal szemben. Jófonású lábizomzatát nézve Rodrigó arra gondolt, hogy esetleg talán…, de Suhaj a szájából vette ki a szót, és csak ennyit mondott, kötéltáncos, kötéltáncosunk még úgy sincs. Megvolt hát már majdnem minden a cirkuszhoz, hanem egy nő, egy ízig-vérig nő még mindig hiányzott a csapatból. De milyen is az élet, rittig pláne újabb férfiember vetődött az útjukba. Sisa Pista nem született betyárnak, a kor divatja tette azzá. A Bakonyszél árnyas fái alatt vert tanyát, és úgy hírlett róla, ő tud legválasztékosabban és legárnyaltabban káromkodni egész Magyarországon.