Úgy ültem ott, mint egy szárnyaszegett madárfióka, apám jobbról, anyám balról, én középen. Be voltam burkolva valami pokrócfélébe vagy állatbőrbe, már nem emlékszem, csak a hidegre kinn és a melegre benn. Tűz égett bennem, a láz tüze. Az éjszaka kellős közepén fogta be apám a szán elé egy szem lovunkat, Gézát. Nem volt mese, menni kellett. Menni a faluba, az orvoshoz. Nem várhatjuk meg a reggelt, mondta anyám, vagy mondhatta, erre sem emlékszem. Csak a hidegre kinn, és a melegre benn. Csillagfényes éjszaka volt, a csillagok fénye szinte szúrta a szemem, ha kinyitottam. Ott volt a jégkék világmindenség a fejem felett, én meg a szárnyaszegett gyerek, egy bíborszín fészek kellős közepén.

                Guggoló erdők mellett haladtunk, összekuporodhattak a nagy hidegben, mert sokkal kisebbnek láttam őket, mint nyáron. Az eget bámultam felszegett fejjel, gondolatban rémmeséket kezdtem el pingálni az égre. Most lehetett. Most nem féltem. Három testőr vigyázott rám: apám, anyám és Géza. Géza orrlyukából gomolygó pára szállt kétoldalt, ami egyre csak szállongott az ég felé. Elhomályosította a csillagokat, tejszínű lett tőle a hold fénye.

                Ahogy bámulom a holdat, egyszer csak azt látom, hogy ciklámenbe fordul az egész táj. Olyan színű lett minden, mint anyám kardigánja, amin darázsfészekminták voltak, és egyszer tényleg találtam benne egy darazsat. A hold elé ordító fenevad lépett, csípőfogó pofájából dőlt a vér, és ráfolyt a hóra. Még mélyebbre fúrtam magam a fészekbe, nagy levegőt vettem, és fél szemmel felkukucskáltam az égre. Az ördögi fenevad keze emberkéz volt, a fején két őzbakagancs díszelgett. Engem nem versz át, pajtás, gondoltam, jó vicc ez az őzikeagancs. Nem vagy te olyan szelíd, csorog a pofádon a vér.

                De máshogyan is ámított, nem csak az agancsával. Deréktől lefelé felvette Cifra kecskénk alakját, akinek a hátsó lába hajlatánál két fehér csík szaladt körbe. Felismertem volna ezer kecske közül is. Kedvem lett volna kiabálni, hogy de hát mégis, hogyan merészel a mi Cifránkból csúfot űzni. Menjen inkább a pokol fenekére, oda, ahonnan jött. El is kezdtem szavakat formálni, de nem jött ki hang a torkomon. Tátogtam, szállt a leheletem, amit vérszínűre festett a csaló tűzkecske.

                Elértük a Bársony-hajlatot, ráfordultunk a Kis-iszaposra. De a fenevad nem tágított, jött velünk. Egészen hazáig követett. Még a házba is bepofátlankodott. Csak akkor tűnt el, amikor a párnára hajtottam a fejem, és csukott szemem nyári égboltján a kelekótya bárányok bégetni kezdtek.