Tubicák

Budapest eredetileg a galamboké volt, csak utána foglalták el az emberek. Ezt nem én találtam ki, hallottam a minap egy galambszakértő ismerősömtől. Megmondom őszintén, meglepett a hír, illetve meghökkentett, el is határoztam, hogy körberöpködöm egy kicsit a témát.

Messziről kezdem. Egy fehér alapon kék mintázatú falvédővel kezdődött az egész. Fehér galamb száll a falu felett, viszi az én bánatos szívemet, olvastam nagyanyám teatűzhelye mellett a falon. Aztán hétre rá egy idős nénihez kellett vinnem a disznótoros kóstolót. Ennek a nénikének sok baja volt, ráadásul azt tartották róla, hogy boszorkány. Nála nagyanyám falvédőszövegének misztikusabb változatát olvastam: viszi az én bánatos lelkemet. Persze, mert boszorkány, gondoltam. De hát kik ezek a fehér galambok? Nem elég, hogy kivájják az ember bordái közül a szívet, még a lélek is kell nekik? És különben is, hova viszik a szívet és a lelket? Két teljes évig gyötrődtem e rémisztő kérdéseken, melyekre nem volt válasz.

Viszont lett félelem. Valósággal rettegtem a fehér galamboktól. Amikor a dúcunkba új galambpárokat hozott apám, remegve kérdeztem, hogy ugye nem fehérek. Aztán amikor a nyárikonyha padlásán kikeltek a kisgalambok, életemet kockáztatva osontam fel a foghíjas létrán, napjában többször is, hogy megvizsgáljam, nem fehérek-e. Szerencsém volt, a fehér galambok elkerülték a házunk tájékát, viszont a friss vetéseket nem. Megnyugodhattam hát. De csak időlegesen. Mert egy szimpla tavaszi napon jött a hír, hogy fej nélküli fehér galambokat hurcolt be a macska nagyanyám konyhájába. Az egész család sopánkodott, én pedig megkönnyebbülten sóhajtottam.

Olvasom, hogy a magyar galamb szó az latin columba szóból származik. Családnévként önállóan is él. Például Amerikát egy bizonyos „Galamb Kristóf” fedezte fel. De ott turbékolnak a galambok Kolumbia nevében, sőt Columbo felügyelő nevében is. A magyar galambok pedig több településre is „rászálltak”. Ilyen például Galambok, Galambos, Galambod, Nagygalambfalva és Galambóc. Hát persze. A galambok szinte mindenhol ott vannak, az Antarktisz kivételével valamennyi kontinensen megtalálhatóak. Ösztönös szépérzékükre hallgatva a legjobb helyeken alkotnak életközösségeket. Miért éppen Budapest sziklás, erdős helyeit kerülték volna el?

A galambos közmondások közül a kedvencem, az Örökké csókolóznak, mint a galambok. Hát legelőször is, ez az életvitelszerű csókolózás nagyon fárasztó lehet. Szerintem. Aztán eszembe jut még róla a betonsírkövek tetején gyakran látható csókos kőgalamb pár is. Mintha a közmondás képi megjelenítése lenne: esik, fúj, pustol, ők meg csak csókolóznak. Megszürkülnek a hideg őszi éjszakákon, az idő vasfoga beléjük harapdál itt-ott, de mi az nekik. Csókolóznak. Halottak napján ott szipog az egész rokonság. Az unokák meg alig mernek odanézni, mert a nagymamáék egyfolytában csókolóznak.

Egyszer anyámmal sétálgattunk a temetőben a halottainkat látogatva. Anyám szokása volt, hogy hangosan olvasgatta a sírvers-csasztuskákat, és továbbírta őket egy-két nem épp kegyes sorral. Komolyan mondom, egy Janus Pannonius veszett el benne. Az egyik ilyen galambos sírkőnél megállt, felolvasta a negyven év csókolózásban üzenetű versikét, és csak annyit mondott, hogy ő is élt negyven évig házasságban, de ő máshogyan emlékszik. Hogy milyen szavajátszó emberek vannak!

A gerle szó régi alakja a gerlice volt. Népies alakváltozatai a gilice, gilica. Petőfink is szívesen vette versbe a galambokat, és költő lévén galambpörkölt helyett metaforát csinált belőlük. Olyan szép, tiszta átlátható költői képeket festett, melyekkel mindez idáig hatékonyan meg tudtam tanítani a metafora lényegét. Egyik órán azt mondtam, nem arról van szó, hogy Petőfi megbolondult és egy postagalambot ostromol a szerelmével. A galamb nyilván a szeretett lánnyal azonos. Erre az egyik tanítványom feldúltan jelentkezett. Elmondta, hogy látott egy filmet, mely arról szólt, hogy az emberek állatokba, sőt mi több tárgyakba szeretnek bele, és elválnak az embertársuktól, hogy például egy hokedlivel élhessenek. Passz, erre nem tudtam mit mondani, mert a filmet rajtam kívül mindenki látta, és vadul bizonyított. Ebből is látszik, mennyire változik a világ, és a tanároknak a tavalyi poénokat nem biztos hogy érdemes a következő évben is elsütniük.

Pár napja a húszas buszra várva gyanútlanul bámultam magam elé, amikor egy fehér galamb a fejemet véve célba egyenesen felém repült. Ha nem ugrom arrébb, esküszöm, ott hagytam volna egy-két érzékszervemet. Így csak a kezemet ütöttem meg, mert nekiestem a kukának. Mi ez?, kérdeztem magamtól, egy másodvonalbeli pszichohorror forgatásának kellős közepébe csöppentem? De hiába néztem körbe, nem láttam sehol a stábot. Az utca sem volt lezárva. Szó mi szó, zabolátlan, fékezhetetlen, könyörtelen galamb volt, utánanéztem, másokkal is ugyanezt csinálta.

Ó, hát megvan! Ez nem más, mint a falvédős galamb vérvonalából való galambocska, aki rokonlátogatóba jött a pesti őshonos fajtársaihoz. Hisz Budapest eredetileg az övék volt, csak utána foglalták el az emberek. És ha már itt van, visz haza ajándékba egy-két budapesti szívet és lelket. Hadd lássa az egész falu, milyen lesz ebben a szmogban és rohanásban az a bizonyos nagyvárosi szív. 

(Megjelent  a Magyar Nemzet Magazinban 2014-ben.)