Halász Margit írónővel mindig történik valami. Pár napja jelent meg Kalandozó klasszikusok című könyve a Kortárs Kiadónál, mely tíz év utazásainak élményeit tartalmazza. Minden egyes levélsorozat egy-egy klasszikus író vagy költő stílusában íródott. Ennek apropóján (is) beszélgettünk…

A legutóbbi beszélgetésünk óta nagyon sok minden történt veled, például megjelent két könyved. Az egyik a Vidróczki kódex…

Hú, de régen volt! Nos, a Vidróczki egy vidéki költöztető fiú európai kalandjait meséli el sok humorral. A hömpölygő mondatok adták a szöveg ritmusát, továbbá el szerettem volna benne mesélni a vidékiség-városiság különbözőségeit, meg azt, hogy Magyarországon a vidéki ember lenézi a fővárosit, a „hülye pestit”, a fővárosi ember meg “lemegy” vidékre. Hogy is van ez? Érdekelt ez a hungarikum, szerettem volna körbejárni. Arra jutottam, hogy ez nem más, mint buta beidegződés.

Egyébként a magyar néplélek érdekel, az egyes vidékek, tájegységek viselkedés- és gondolkodásmódja, humora, túlélési stratégiái, tudásuk, melyet átörökítenek generációról generációra. És ha ez jól van megírva, akkor semmi másról nem szól a regényem, csak valami általános emberiről.

Azt is mondhatnám, hogy a nagyon egyedi kisvilágokat szeretem nagyító alá tenni, hogy legyen belőlük nagyvilági, egyetemes.

Van valami különleges oka annak, hogy éppen a Mátra lett az a kisvilág és a betyárlét, amit megírtál benne? Ma betyárokról már nem nagyon olvashatunk…

Igen, van. Az, hogy ezt még nem írtam meg.:) Mert már bejártam a Tiszát, a Homokhátat, aLigetet. Ezek mind-mind sík területek, és egy kicsit szédülni szerettem volna a magas hegyekről lenézve.

Hogyan fogadta a közönség? Milyen élményeid vannak vele kapcsolatban?

A szakmai fogadtatása nagyon pozitív volt, sok elismerő írás jelent meg róla.

Olvasói levelek is érkeztek. Nagy örömömre, nem arról szóltak, hogy módosítsak szakmát. Különösen azt szerették, hogy a regény atmoszférája elragadja őket, és olyan karakterek jelennek meg benne, akik a szomszédban laknak. Volt egy olyan érdeklődő is, aki azt kérdezte, hogy ez a kódex fellelhető-e valahol, mert őt komolyabban is érdekelné.:)

Ezek szerint az alapos kutatómunka kikandikált a sorok közül… Mindeközben pedig utazásaid alkalmával úti jegyzeteket készítettél, amellyel pályázatot nyertél, és ennek egyik kézzelfogható hozománya, hogy a napokban megjelent egy újabb köteted Kalandozó klasszikusok címmel…

A Kalandozó klasszikusok egy régi ügy. Kb. tíz éve eldöntöttem, hogy a külföldi utazásaimat egy-egy klasszikus író/költő stílusában írom meg. Ez jó kis mókának ígérkezett, de akkor még fogalmam sem volt róla, hogy ez mekkora meló. Úgy voltam vele, mint a félmaratoni futóversennyel, elindultam rajta, mert nagyon izgatott, aztán félúton majd szétszakadtak az izmaim, majdnem feladtam, de valamilyen erő mégis segített, aztán lefutottam. Igaz, utolsó lettem, de megtettem a távot, megcselekedtem, amit megkövetelt a haza.:)

Hogyan dolgoztam? Hát először is az adott szerzőtől minden, és róla mi… jó lenne azt írni, hogy minden, de ez nem lenne igaz. Mert van olyan szerző, akiről könyvtárnyi irodalom van. Tehát egy adott ponton azt mondtam, ennyit és ne többet. Most már megírom.

Izgalmas volt, mert ugye adva van egy 21. századi európai író nő (különírva!), aki látja valahogy ezt a világot. És a külföldi csetléseit-botlásait, élményeit egy meghatározott szerző személyiségén és stílusán átkopírozva meséli el.

De röviden: igen, elképesztő anyaggyűjtést igényelt.

Mikor tudtad, hogy igen, ez most van kész? Sok klasszikus író van, mindenkinek belebújtál a bőrébe, akinek akartál, vagy vannak még olyan kedvenceid, akik még előtted állnak?

Jó kérdés, mert ugye nyolc szerzőt tartalmaz a kötet. Miért nem, mondjuk, tizenötöt, vagy huszonkettőt?

Azért, mert ezt én mint szerző irodalmi kalandnak, játéknak tekintettem, és a játék izgalma, motiváló ereje megcsappant. Ezért megálltam, mert már más kötötte le az írói érdeklődésemet, az új regényem, melyet két hete fejeztem be. Annyit mondanék csak róla, hogy megszüntetve megőriztem benne a mesélős stílust, de igyekeztem túllépni rajta. Úgy is mondhatnám, hogy ha az eddigi  regényeim szövegteste hasonlatos volt az ártéri erdők növényeinek burjánzásához, most  A vörös nyelvű párducban egy bozótvágó késsel indultam neki, és jól járható utakat próbáltam metszeni. De a szövegem alapanyaga továbbra is az ártéri flóra maradt.

Ki az a nyolc író, merre jártál velük, és hogyan kapcsolódtak össze?

Egyetlen kiegészítés szükségeltetik: van egy kivételes klasszikusom is, Pál apostol. Ő az én nagy kedvencem a Bibliából. Neki elképesztően egyedi stílusa, humora van. Vele Skóciába mentem. Ott „véletlenül” hívő emberek voltak a vendéglátóim, egyértelmű volt, hogy Skócia Pálé lesz, hisz ott rengeteg istenes, templomos élményben volt részem.

Nos, a többiek? Valahogy mindig úgy alakult, mint amikor a mágnes magához vonzza a vasdarabot, hogy nyaraltam vagy teleltem valahol, és egyszerre „megszólalt” bennem egy adott szerző „hangja”. És csakis az övé, senki másé. Nem, nem bolondultam meg, csak este a csendben, egy izgalmas nap végén, egyszer csak azt vettem észre, hogy magamban elkezdtem a nap élményeit, pl. Petőfi Sándor stílusában megfogalmazni. Ezt rögtön papírra is vetettem, ezzel a dolog eldőlt, hazajöttem, nekiláttam a ’mindent Petőfiről és Petőfitől’ tanulmányozásának. Háztartási csomagolópapírra jegyzeteltem, tele lett vagy öt-hat ív. Aztán ezzel kitapétáztam a szobám falát.  Utána előkaptam az élményjegyzeteimet és átpetőfiesítettem azokat. That’s it, ahogy az angol mondaná.

De már megint elkalandoztam. Visszatérve a kérdésre, a nyolc szerző és helyszín a következő: Pál apostollal Skóciában, Janus Pannoniusszal Horvátországban, Mikes Kelemennel Finnországban, Kazinczy Ferenccel Portugáliában, Csokonai Vitéz Mihállyal Egyiptomban, Petőfi Sándorral a Tátrában, Mikszáth Kálmánnal Olaszországban, Ady Endrével Törökországban jártam.

Említetted, hogy Pál Apostol és Skócia a templomok révén kapcsolódott össze. A többi helyszínnél milyen élmények vezettek téged az adott íróhoz, hogy megszólaljon benned? Egy-két példát említenél még?

Ady Endréről köztudott, hogy sokat járt (gyógy)fürdőhelyekre, így a török riviérán megfáradt idegrendszeremet gyógyítgatva pattant ki az Ady-ötlet.Portugáliában az Atlanti-óceán partján, Nazare városkában ültem a parton több napon át, néztem a hullámokat, és többször is elmentek mellettem magyar csoportok, elképesztő „csúnya” magyart beszélve, talán nem is részletezném, és az ugrott be, hogy na, mit szólna ehhez Kazinczy? Milyen lebutítottan beszélik a magyart. Hát így.

A kézirattal pályázatot nyertél, és néhány napja jelent meg az anyag könyv formájában… Hogyan alakultak ilyen kedvezően a dolgok?

A kiadóm (Kortárs Kiadó) nem volt abban a helyzetben, hogy ezt az unikális kéziratot megjelentesse. Nem szakmai és minőségi kifogásaik voltak, egyszerűen nem állt rendelkezésükre elégséges anyagi forrás a megjelentetéshez. Ők a regényemre, A vörös nyelvű párducra „fenik a fogukat”, mely a jövő könyvhétre jelenik majd meg. Ezt én, szegény szerző tudomásul vettem, azt mondtam, majdcsak lesz valami az úti levelekkel is. Nem mentem más kiadóhoz, nem görcsöltem rá. Imádkoztam, mert úgy éreztem, itt ez segíthet. Két nap múlva beúszott a levelezésembe a Canon Hungária Kft. pályázata, melynek kiírási pontjai elejétől a végéig az én anyagomat szólították meg. A kiadómmal pályáztunk, nyertünk, könyv lett belőle. Erre mondják azt, hogy ember tervez, Isten végez.

Tényleg szerencsés egybeesés volt…

Igen, úgy éreztem, mint amikor a piacról nehéz szatyrokkal jövök, és minden lámpa akkor vált zöldre, amikor épp odaérek. Azért is volt ez felszabadító érzés, mert az elmúlt években elég sokszor kaptam piros lámpát a szakmai és magánutamon egyaránt.

Most, hogy megjelent, mi a terved vele? Lesz időd író-olvasó találkozókra menni, vagy iskolákban rendkívüli irodalomórákat tartani, vagy bár már befejezted, még az új regényed utómunkálatai foglalnak le?

Igen, nagyon szeretnék személyesen találkozni az olvasókkal, és lehetőség szerint igyekszem a meghívásoknak eleget tenni.

A regényem még elég slampos, több helyen szűkíteni, bővíteni kell, olykor toldani-foldani, de hát ez már az utómunkálat, a ruha össze van állítva, és ez számomra igen örvendetes.

A Kalandozó klasszikusok levelei és jegyzetei mind-mind megjelentek már irodalmi felületeken. Középiskolákban is jártam velük, a diákok körében nagy tetszést arattak. Most, hogy megfoghatóvá vált az összegyűjtött anyag, még nagyobb lendülettel vetem bele magam a rendhagyó irodalomórákba. A könyv kiállítása, formátuma, grafikája igen tetszetős lett. Aki eddig látta, nem tudott szó nélkül elmenni mellette, köszönhető ez épp a pályázatnak, hisz nagyon szép papíron, igényes szerkesztéssel, szedéssel, betűtípussal jelent meg. Óriási köszönet ezért a munkatársaknak, akik megfoghatóvá varázsolták a szöveget. Magas színvonalú, elsőrangú szakmai munka van a könyv kiállításában. Remélem, hogy nemcsak a formája tetszetős, hanem a tartalmát is ilyennek találják majd az olvasók.

Ugye azért felnőtt olvasóknak is ajánlod?

Természetesen. Középiskolásoknak azért is nagyon jó és hasznos lehet a könyv, mert az olykor nehezen emészthető klasszikus szerzők most egy sajátos helyzetben közelebb jönnek hozzájuk. Talán nem olyan „riasztó” egy Z generációsnak belekóstolni egy-két szerző stílusába így, hogy meg van egy kicsit szelídítve. Egyébként az első olvasóm egy középiskolás fiú volt, akinek nagyon tetszett a könyv. Azt mondta, erre várt, ezt neki találtam ki. Remélem, nem csak udvariaskodott.

Ugyanakkor a felnőtt olvasók körében is, akik már túl vannak a klasszikusok olvasásán, különleges, megragadó lehet egy író-olvasó találkozó, ahol egy tea mellett másként hallanak most Adyról, Petőfiről, Mikszáthról.

A nyáron nemcsak regényt írtál, könyvet készítettél elő, hanem idén először íróműhelyt is szerveztél…

Több évtizede két szakmát művelek, írok és tanítok. Arra gondoltam: mi lenne, ha a kettőt összeötvözném? Íróműhelyt eddig is vezettem az iskolában gyerekeknek. A nyáron egy festői szépségű mátrai falucskában felnőtteknek is tartottam íróműhelyt. Illetve az a sajátos helyzet állt elő, hogy a tízévestől a hetvenöt évesig volt résztvevő. Nagyszerűen sikerült. A tapasztalatom az volt, hogy az írás felemeli, örömmel tölti el, önvizsgálatra készteti, jobbá teszi az embert. Egyébként a művészetekről általában ezt gondolom. Szeptemberben pedig Budapesten két íróklubot is vezetek majd, az egyiket Terézvárosban, a másikat Zuglóban. Izgatottan várom a jelentkezőket. Zöld tea névre hallgat mindkét klub. Azért írom, hogy klub, mert ez nem valami tanfolyamféleség, ahol a végén számot kell majd adni valamiről. A Zöld tea nem más, mint hasonló érdeklődésű emberek találkozási helye, egy adott művészet, jelen esetben az irodalom által. S ha szívvel-lélekkel figyelünk majd egymásra, megszülethet valami, amelytől, Kurt Vonnegutot idézve, „növekszik a lelkünk”.

A Terézvárosban az Eötvös 10 régi kedvenc kulturális színterem. Sok előadást láttam, hallgattam ott. Így most külön öröm számomra, hogy csütörtökönként este 6-kor műhelyezhetek ott. Szeptember 10-én lesz az első alkalmunk. A zuglói Cserepesház is a szívem csücske. Ott hétfőnként szintén hat órakor kezdünk. Első alkalom szeptember 21-e, hétfő lesz. Szeretettel várunk mindenkit!