Van két sor málnám. Összesen húsz tő. Anyámmal ültettük néhány éve tavasszal. Minden vessző gyökeret eresztett, és már azon a nyáron málnás joghurtot ettünk. Évről évre egyre jobb a profitrátám. Ezt azért merem mondani, mert tavaly nyáron az egyik szomszédasszonyom feldúlva érkezett a piacról. Milliomos leszel, kiabálta rám, mint egy átkot, milliomos leszel! Hogy mi leszek én?, habogtam. Hát a málnából, felelte, aranyárban mérik, egy gyufásdoboznyi négyszáz forint. Megmondom őszintén, nagyon örültem a hírnek, mert ilyen felháborító és pofátlan meggazdagodás szezonális reménye eddig még egyetlen munkámmal kapcsolatban sem csillant fel. 
A málna a legenda szerint az olümposzi istenek kedvenc csemegéje volt, s az Ida hegy lejtőin látta meg a napvilágot. Innen származik a neve is: „vadszeder az Idáról”, azaz Rubus idaeus”. Kis hazánkban a málna népies neve boldogasszony csipkéje. Lekvár, kompót, zselé, szörp és bor készül belőle. De az elvetemültebbek pálinkává is főzik. Tavaly egy könnyű nyári grillezés alkalmával megkínáltak málnapálinkával, és mit ne mondjak, egyáltalán nem ízlett. Brrr! Tudom, hogy mindenből kotyvasztanak szeszt, de Boldogasszony Anyánk csipkéjéből mégsem kellene pálinkát főzni. 
Elárulok egy titkot: nekem állandóan a málnáskertem bővítésén jár az eszem. Ez akkor kezdődött, amikor egyik kora nyári reggelen két darab két euróst találtam a kerti bakancsomban. Jó vicc! Még aznap bedobtam a templomban a perselybe, és kértem az Urat, hogy az aktuális valutaárfolyamon, vagy valamennyivel felette változtassa málnatövekké. Az imám akkor nem talált meghallgatásra. De hát azt még egy bébikeresztény is tudja, hogy mindennek rendelt ideje van. Ez az idő pár hete jött el: egy hajdúsági tanyán az őszi málnatelepítés lehetőségeiről cseverésztem egy gazdatársnővel. 
Szégyen, nem szégyen, ha málnáról van szó megalomániás leszek. Hiába intenek középparaszt őseim: Minél többet ültetsz, annál többet kapálsz, hékás, tudod? Persze, hogy tudom, de álmodozni tán csak szabad, nem? Egyszer azt álmodtam, hogy málnás nagyhal vagyok, és az összes kis málnahalat felfalom. Borzasztó álom volt, kivert a hideg veríték. 
Rengeteg emlékem van a málnáról, legtöbbjük traumatikus. Egyszer gyermekkoromban anyámmal elmentünk egy leégett tanyához. Az üszkös falakról és kormos fekete pókhálókról csak úgy sütött a gyász. A mendemonda szerint az idős házaspár egymást ölelve lépett át a másvilágra. Természetesen rejtélyes módon történt a haláleset, azóta sem derült ki semmi kézzelfogható. Mindenesetre a ház mögött takaros kis málnáskert mutatta magát. Én olyan szép kertet még soha életemben nem láttam. Ez az egy öröme volt szegény szerencsétlen asszonynak, szipogta anyám, semmi más. Egyél, szemelgess, biztatott, de én nem tudtam egyetlenegy szemet se leszakítani. 
Pár éve egy Tisza-parti szállodában szálltam meg. A svédasztalos reggelihez málna is dukált. De még milyen málna! Mézédes! Felugrottam és a recepcióshoz futottam: honnan való ez a málna? Ősszel már hoztuk is a málnatöveket a gazdaasszonytól. A vesszőket az autó hátsó üléséhez támasztottam. Minden kanyarban és fékezésnél előredőlt a köteg, szétbomlott, s a fiam csupasz karjába szurkáltak a málnatüskék. A többit el lehet képzelni. Azzal fenyegetett az én kis drága „szentem”, hogy az első adandó autós pihenőnél a kukába dobja a vesszőket. Ilyen marhaságot, és szakszerűtlen csomagolást! Ő tényleg nagyon toleráns, de ami sok az sok. Fogadjak sofőrt, és szurkáltassam agyon a málnatövisekkel, javasolta. Vagy tanulj meg végre autót vezetni, mondta. Nem azt mégsem, az nem tenne jót sem neked, sem másnak. Tűrtem a megaláztatást, tűrtem, mint Toldi, mert nemes célért szenvedtem, a málnáért. 
Tavaly tavasszal egy kas méhecske lepte el a virágzó málnásomat. Persze, hogy felháborodtam, nem engedtek be a saját tulajdon kertembe. Nincs ellenemre az értelmes munka, én is szívesen dolgozom napi nyolc órában. Na de ezek munkamániás bérrabszolgák voltak, és napkeltétől napnyugtáig hajtották a melót. Arra gondoltam, az ablakból sóvárogva nézve, hogy egy céhet alapítok, egy önszerveződő, önsegítő málnaklubot a kézimunka klubok mintájára. Szinte láttam magam előtt a málnatutorokat, akik a hozzám hasonló szerencsétlen málnaklienseket málnakócsok tevékeny közreműködésével lelki segélyben részesítik. 
Egyszer részt vettem egy finn parasztlagzin. A menyasszony cuki kis nyírfakéreg kosárkában három aszalt málnaszemet lóbált. Hát ez meg mi a csoda?, kérdeztem a vendéglátóimat, ezt fogja etetni a nászéjszakán az új emberrel? Majdnem ráhibáztam. Azt tartják a finnek, hogy a málna gyöngéddé teszi a férjet, felkészíti a feleséget az anyaságra, s megőrzi a házaspár egészségét. Szerintem a párterápiára járók is jobban tennék, ha a finn modell alapján közös málnatermesztésbe fognának, mintsem hogy méregdrága lélekgyógyászhoz hordják a fizetésüket. 
Az meg egyenesen felháborít, hogy a filmes világban létezik egy úgynevezett Arany Málna-díj, Golden Raspberry Award, röviden Razzies. A filmipar legrosszabb alakításait díjazzák ezzel. Jó, jó, tudom, magyarul fordítják Citrom-díjnak is. De hát aki tanult angolt, annak a raspberry Kiskaproson is málna. Mostanában komolyan gondolkodom azon, hogy tényleg megalapítom a közép-kelet-európai málnacéhet. Összeállunk, egyesítjük erőinket, és az olümposzi istenek segítségével rajtaütünk Hollywoodon. Petícióban követeljük, hogy az Arany Málna-díjat cseréljék Bronz Áfonyára. Nincs mese, az őshonos málna kötelez. Hajrá!